Who Will Be My Mother?

Van egy új-zélandi mese, ez a címe.

Egy báránykának (lamb) meghal (died) az anyukája (sheep). "Maa-maa, maa-maa", kesereg a kisbárány, és elindul, hogy keressen magának egy másik anyukát. Elmegy a lóhoz, hiába. Elmegy a bivalyhoz, hiába. Elmegy a nyúlhoz, hiába. Végül találkozik egy kisfiúval, aki megszereti és befogadja. "All right", mondja neki a kisfiú. "I will be your mother."

Ez a mese szerintem egy firlefranc. Mi az, hogy egy anyuka meghal?! Egy anyuka az egyáltalán nem hal meg. Egy anyuka az él. Nem is csak hogy él, de csakis és csupáncsak a gyerekeinek él. Azért él, hogy boldog, békés, sikerekben gazdag gyermekkoruk legyen, a későbbiek során teljes jogú tagjai legyenek az Európa Tanácsnak, és ráadásul, és mindenekelőtt, hogy ne kelljen nekik folyton folyvást sírni.

Minden más csak fikció, ármánykodás és szerelem, flört, faxni, fifti-fifti: fujj.

Itt van már a zivatar, jó az anya, jót akar és kész.

Már ha az ember anya.

Ha már.

Ha már egyszer, ugyebár, egy valahai bús, bozontos, kora őszi délután egy nescafe-s pohár pisi, valamint az előírásszerűen bele-belemártogatott tutibiztos varázspálcika ürügyén magára kattintotta azt a bizonyos "hetedik ajtót", aztán némi motozás, és pakolás, és hókuszpókusz segítségével bevackolta magát a fürdőszoba legtitkosabb, legmeghittebb és legbarátságosabb zugába, konkrétan a vécékagyló és a szennyesláda között tátongó szűkös, nyirkos, büdös odúba, és mint egy hirtelen jóstehetséggel megáldott belbudai futurológus, osztott, szorzott, számot vetett, gondos, precíz és mindenre kiterjedő kalkulációk kereszttüzében cirka negyed óra leforgása alatt nulla, azaz nulla hibaszázalékos kimutatást készített életének elkövetkezendő negyven, azaz negyven esztendejéről, mígnem végül felelőssége teljes tudatában, büszkén, bátran, magyarul, bár alig hallhatóan azt dünnyögte maga elé: hm. Aztán meg rögtön utána azt, hogy: oké. Ezután meglehetősen megilletődött hangulatban feltápászkodott, majd pisistül, pálcikástól, (gyerekestől, tegyük hozzá) kivágódott a fürdőszobából, hogy szerető, bár némiképp halálra rémült házastársa karjaiba omolva bizalmas hangon a fülébe búgja a hirtelenjében kissé zavarba ejtő, de azért jópofa hírt, hogy: hurrá.

És azután lett, aminek lennie kell.

Ripsz-ropsz, jajszó, hiszti nélkül, mióma nélkül, terhesség alatti diabétesz nélkül világra hozta egy-két-három (négy-öt-hat-hét) számú gyermekét, azon melegében a keblére ölelte őket, s attól fogva kicsinyke, de annál népesebb családja körében boldogságban, békességben, szeretetben élt. Élt, éldegélt.

Ha már.

És akkor egy ilyen ember egyszerre csak fogja magát, pofákat vág, kirohan a konyhából és durcáskodni kezd?!

Hát hogy van ez?

Cirkuszol a gyerekével? Maxi Kinget vesz neki direkt, mikor tudja, egészen konkrétan tudja, hogy azt aztán tényleg a legeslegkevésbé sem szereti? Aztán lebüdöstaknyosozza a füle hallatára, és végül minden külön pedagógiai megfontolás nélkül megragadja, és betaszajtja, és puff, rávágja a gyerekszobaajtót?

Hát milyen ember ez?

Gondolta volna meg!

Apa mosdik, anya főz, hát nem jobb volna így?

Zúg az éji bogár, nekimegy, elhallgat, hát nem szebb az ilyen?

Mint csapni itt a hacacárét, rumlit provokálni, leköpni a vadonatúj Opel Astra Karavánt, aztán mintha tíz év alatt mi sem történt volna, összevissza nyiszálni az ereinket a kádban, de persze úgy, hogy lehetőleg jó busásan telespriccelődjön a frissen rakott mátraházi csempe, meg a fal, de még a kroki-mintás fogmosópohár-szett mind az összes kroki-mintás valamicsodájára is pöttyenjen egy icike-pici?

Hát mondhatom, na szép. Hát kinek lenne kedve eztán nem hogy fogat mosni többé, naponta százszor, mint a krokodil, de még pluszba öblögetni is?!

Én például biztos, hogy az életben többé nem öblögetnék, sőt, nemhogy öblögetni nem öblögetnék, hanem inkább azon nyomban kinyírnám az összes létező digimonomat, előbb-utóbb csakazértis bűnözővé nőném ki magam, füvet szívnék, meg virágot, meg vért, terrorista-akciók kitervelésével foglalatoskodnék, és a legkülönfélébb életellenes cselekedeteket követném el.

És akkor ez még mind semmi.

Mert egy ilyen anya nem csak hogy privátim parádézik, de viszályt szít a tűzhely körül is.

A gyerekeit szójafasírttal riogatja, lepocskondiázza a családfenntartót, meg a mikrohullámú sütőt, meg a mini-grillt, meg a többi ilyen pipifaxos, impotens kütyüt, és ahelyett, hogy azon nyomban borjúbélszínt rittyentene a pereputtyának, mind egy szálig kibontja és kiönti és lehuzigálja a klotyóban a sört. Kiborigatja azt a büdös bagót, és kartonostul tömi a kukába. És olyanokat mond, hogy így, meg úgy.

És nincsen ebéd. Este van. És már vacsora sincs.

Csak mert képtelen volt kitotózni a Bakáts téri Nagytemplomban, hány hét a világ. Meg hogy hogy ityeg a fityeg, ha majd rátör a hoppáré, és vénségére ráciceg egy félcédulás húszéves suhanc. Egy rózsaszál szebben beszél, de egy ilyen anyának az mindegy. Ez odabújik a mobilja mellé, bűvöli és bőg.

Aztán meg né!, feláll szépen, odalép, kinyitja az ablakot, kitelepszik a párkányra és lesi az eget. Ölében egy zsepi, meg a mobiltelefon.

Apa mosdik, legyen így.

A gyerekek a szobában állnak. Egyikük sír. Nyilván arra gondol, amire mindannyian. Hogy a szegény Szerb Antal is hogy megjárta: összetörték szegénynek a szemüvegét. Pedig mennyi szépet írt. Mi ugyan még sajnos csak a durrfarkú szurcsókoknál tartunk (Harry Potter és a Tűz Serlege, tizenharmadik fejezet), de azt azért nálunk még a leghülyébb hülye is tudja, hogy ezt a holdvilág-dolgot, akárhogy is szeretnénk, az istennek se lehet csak úgy ukk-mukk-fukk, a legparányibb baj nélkül megúszni.

Anyuka piszmog, készülődik, illeg-billeg, megpróbálja ellökni magát.

Még csak hátra se néz.

Fél kezével megragadja az ablakkeretet.

Előbb a mobilját dobja ki.

"Mother sheep died. Lamb had no mother. Maa-maa, maa-maa, cried Lamb. Who will be my mother?"