VERZIO 11 

Jó estét kívánok, Erdős Virág vagyok.

Engem ért az az örömteli megtiszteltetés, hogy néhány szóval megnyithatom az idei Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált.

Mi, akik ma este itt a Toldi moziban összegyűltünk, alapvetően kétféle "jogon" vagyunk jelen.

Vagy azért vagyunk itt, mert szívesen csinálunk, vagy azért, mert szívesen nézünk dokumentumfilmeket.

Van azonban egy olyan lehetséges közös kötődésünk is, amire talán kevésbé szoktunk gondolni: már nem csupán alkotók, már nem csupán befogadók, de szereplők is vagyunk. 

Ugyanis aki a kétezer tízes évek közepének Budapestjén él, dolgozik, jön-megy, tesz-vesz - fesztiválozik, teszemazt - és nem teljesen érzéketlen a minket körülvevő világ színeváltozásaira, aktuális dühére és aktuális örömeire, nekibuzdulásaira és pofára eséseire, az előbb-utóbb menthetetlenül szereplője lesz egy - minden túlzás nélkül mondhatjuk - ebben a pillanatban is ezerrel forgó Nagy Magyar Dokumentumfilmnek.

És nem csak amúgy "képletesen szólva", hanem igazán.

Van ugyanis Magyarországon egy legendás dokumentum filmrendező, a "rendszerváltás filmje"-ként elhíresült Dunaszaurusz című '88-as dokumentumfilm Balázs Béla-díjas rendezője, aki 2010 óta gyakorlatilag megállás nélkül forgat egy hosszú és boldogtalan, fájdalmas és felzaklató, elkeserítő és elkedvetlenítő, és már-már szinte végeérhetetlennek tűnő dokumentumfilmet - rólunk és velünk.

Ahány kisebb-nagyobb utcai megmozdulás, flashmob és tömegtüntetés csak volt Budapesten bő négy esztendő alatt, azon Csillag Ádám szinte kivétel nélkül ott volt.

Ott volt a tegnapin is, és minden bizonnyal ott lesz a holnaputánin is.

Úgyhogy aki az utóbbi időben akár csak egyszer is szükségét érezte annak, hogy kimenjen az utcára és kiálljon valamely számára fontos ügyért - akár a saját, akár mások legszélesebb értelemben vett "emberi jogaiért" példának okáért -, az nagy eséllyel vált szereplőjévé Csillag Ádám valamely filmjének.

Egészen biztos vagyok benne, hogy közöttünk is szép számmal vannak ilyenek.

Sőt, titokban azzal bíztatom magam, hogy mi itt most egytől egyig ilyenek vagyunk.

Vagyis a műfaj néma rajongóiból mostanra immár mi magunk is egy valós idejű dokumentumfilm egyre rutinosabb, egyre elvetemültebb és egyre határozottabb hangú szereplőivé váltunk.

Vidám és veszélyes szerepkör, igazán büszkék lehetünk rá.

Én a magam részéről például kifejezetten büszke vagyok.

Mert ahogy a múlt század húszas-harmincas éveinek irodalmában meghatározó súllyal és presztízzsel volt jelen a szociográfia, a mai - a Horthy-éráéhoz sok szempontból hasonló és napról napra egyre hasonlatosabbá váló - társadalmi patthelyzetben és ideológiai jégkorszakban egyre inkább trendivé válnak az olyan szélsőségesen hidegtűrő és strapabíró művészeti ágak, mint a dokumentarista színház és elsősorban és mindenekelőtt a dokumentumfilm.

Akármilyen "veszedelmes játék"-nak tűnik is mindkettő.

Pedig nem játék és tényleg veszedelmes, viszont Csillag Ádám dokufilmjében szerepelni jó. Mert ő úgy dokumentál, hogy az már művészet.

Engem először 2011 októberében ért az a szomorú megtiszteltetés, hogy személyesen is a "szereplőjévé" válhattam.

A Város Mindenkié nevű csoport, amely a hajléktalanságban élő emberek jogainak védelméért és általában a hajléktalanság okainak a felszámolásáért küzd, ekkor tartotta első jelentős tiltakozó akcióját a hajléktalanságban élő embereket sújtó szabálysértési törvény akkortájt esedékes parlamenti megszavazása ellen.

A tüntetésre az Országház előtti téren került sor, ahol én a Van egy ország című versemet olvastam fel. A háttérben még ott szuszogtak a Kossuth tér azóta már egytől egyig könyörtelenül kivágott fái.

"van egy ország / ahol lakom / semmi ágán / lógó flakon" - satöbbi, satöbbi.

Csillag Ádám persze annak rendje-módja szerint ott volt és filmezett.

A dokumentumfilm rendezők jóban vannak az idővel: feltűnően türelmes emberek. Képesek türelmesen végigülni akár 167 tárgyalási napot. Képesek türelmesen végigkamerázni, amíg egy notórius elkövető leszámol előttük szám szerint 21 darab kopott bicikligumival, hiányzó pedálprizmával és más, hasonlóan súlyos szabálysértéssel kiérdemelt sárga csekket. Képesek türelmesen és mániákusan elismételni sokszor, nagyon sokszor: hatan meghaltak, sokan megsebesültek. Hatan meghaltak, sokan megsebesültek.

Ezt a bizonyos kisfilmet mégse csupán az teszi érdekessé, hogy még egy végtelenül unalmas Erdős Virág verset is képes volt türelmesen és rezzenéstelen kamerával végigkövetni, hanem hogy mialatt én az emelvényen álldogálva a verset olvastam ("van egy ország / ahol lakom / semmi ágán / lógó flakon") azalatt a kamera nem engem, hanem egy, a parlament lépcsőjén szimultán zajló másik jelenetet vett.

Egy másik "színházat".

Mert az egyik színház mögött, a háttérben mindig zajlik egy másik színház is.

Október közepe volt, az AVM-es tüntetés ideje alatt a parlament lépcsőjén épp az október 23-ai állami ünnepség előkészületei zajlottak.

Fiatal katonák, négyen négyfelől, még civilben, de már hófehér katonai díszkesztyűben egy hatalmas, ötvenhatos lyukas zászlót tartottak kifeszítve, miközben az akkurátusan megkomponált és néma fegyelemmel prezentált élőkép három másik civil ruhás résztvevője kivont kardját magasba lendítve tisztelgett a lobogó előtt.

"van egy ország / ahol lakom / nevezd nevén / szolgáld vakon" - satöbbi, satöbbi.

Mi tüntettünk, ők tisztelegtek. Közös térben, közös időben. 2011. október 17, Magyarország,

Budapest, Kossuth tér 1.

Ez a számomra különösen fontos és emlékezetes, de egyelőre még csupán a virtuális tér egy eldugott kis zugában várakozó dokumentumfilm-etűd a maga szemérmes zsenialitásával valójában nem tesz mást, mint az igazán jó dokumentumfilmek általában.

Erők és ellenerők küzdelmét a maguk totális egyidejűségében és fatális egymásra utaltságában ábrázolja. Menthetetlenül közös jelenidejükbe zártan.

Itt és most történetesen a katonai tiszteletadás rítusa és a tüntetőleg felolvasott vers szomorú és mégis reményt keltő egyidejűségére gondolok.

De gondolhatnék akár a ma estére szánt belorusz témájú film legemlékezetesebb pillanatára is, a 2010-es minszki tömegtüntetés brutális képeinek és a gumibotok hangját szuggesztív színpadi játékkal imitáló színházi jelenetnek a félelmetes és mégis reményt keltő egyidejűségére.

Számomra éppen ez a félelmetes és egyben reményt keltő egyidejűség, a közösen birtokolt jelenidő szédületesen vigasztaló infinitívusza a szívemhez igazán közel álló dokumentumfilmek legfőbb titka és tanítása.

"Még ki lehet nyitni.
És be lehet zárni.
Még fel lehet kötni.
És le lehet vágni."

A jó dokumentumfilm pártatlan és igazságos: egységben láttat, és választani segít.

Ebben az értelemben a jó dokumentumfilm maga is költészet, a jó dokumentumfilm maga is tüntetés.

Mit mondhatnék?

Rendezzetek dokumentumfilmet, írjatok verset, csináljatok forradalmat.