KÖVESDI PÉTER: Idén jelent meg a Hátrahagyott versek című kötete, benne egy sor régi és néhány új verssel. Úgy hírlik, jövőre, az ötvenedik születésnapján is egyfajta összegzésre készül. Mire ez a nagy sietség?
Negyvenkilenc és fél évesen az emberre hirtelen rászakad, hogy még egy-két nyár és vége. És akkor kétségbeesetten pakolászni kezd maga körül, hogy többé-kevésbé rendben maradjanak utána a dolgok. Nem mondom, hogy effektíve a halottszállítóknak takarítok, de közben egy picit mégis. Nagyképűen hangzik, pedig egyszerűen csak tény: aki ír, fest, zenét szerez, vagy bármilyen más műfajban "művészetet csinál", az minimum az örökkévalóságnak dolgozik. Ergó a halottszállítóknak takarít. Végül is ha már egy régi, rossz pillanatodban elkezdtél "nyomot hagyni" a világban, akkor az egy életre szóló szorongás és elvégzetlen feladat. Meg persze sansz is, nem is akármilyen. Számomra mindenesetre fontos, hogy ezeknek a bizonyos "nyomoknak" maradjon valamilyen egységes, lekerekített olvasata. Szentimentálisan fogalmazva: akármilyen kicsi és kókadt, felelős vagy a rózsádért, amibe az idődet ölted, és amit előbb-utóbb így is, úgy is magad után hagysz. Kevésbé szentimentálisan: Örkény öreg színésze, Zetelaki Zoltán minden gond nélkül meghalhat, tetemét átszállíthatják a Bonctani Intézetbe, de az előadásnak ettől függetlenül le kell mennie.
Már bocsánat, de az ötven év az semmi. Írnak 75 éves költők is csodás verseket.
Kizárt dolognak tartom, hogy egy 75 éves ember életét ne határozná meg alapjaiban a haláltól való félelem. Márpedig a halálfélelem tapasztalatom szerint egész embert kíván. Akárcsak a szerelem. Meg persze az írás. Ezeket a szélsőségesen szenvedélyes ügyeket szerintem csak teljes odaadással érdemes bonyolítani. Bár nekem talán nem is nagyon menne máshogy. Én multitaskingban katasztrofálisan rossz vagyok, írni is kizárólag úgy vagyok képes, ha előtte nagy nehézségek árán sikerül magamat lekapcsolni a hétköznapokról és valamiféle szabad és intenzív "figyelő üzemmódra" átállítani. A betegségtől, az öregedéstől, a haláltól való kóros - vagy épp nagyon is természetes és rendjén való - félelem viszont ebbe már biztos, hogy nem fér bele. Úgyhogy sietnem kell, hogy még képes legyek megírni mindent, amit elterveztem, mielőtt elkezdődik a végső visszaszámlálás.
Néhány éve, éppen a Vasárnapi Híreknek adott interjúban azt mondta, "a korszak, amiben most élünk, olyan kritikus korszaka a magyar történelemnek, amelyben minden művészi megszólalás óhatatlanul is felértékelődik". Máshol meg arról beszél, hogy egyesek szerint a költőnek kizárólag az a dolga, hogy verseket írjon. Másképpen: mi dolga van ma a költőnek a közélettel?
Az, hogy "az író írjon, ne politizáljon", az egy egy régi, makacs, de közben teljesen abszurd és lehetetlen elvárás, mert az író természetesen azzal is "politizál", amit figyelmen kívül hagy. Az is állásfoglalás, ha nem ír bizonyos dolgokról, viszont maguk között a művészi megszólalások között sem lehet különbséget tenni aszerint, hogy melyiknek konkrétan mennyi politikai hozadéka van. Ez az egész egyszerűen nem így működik. Például amikor én azzal állok elő, hogy "hagytam, hogy így legyen / de te ne hagyd" (Én vétkem), akkor ez egy szélsőségesen direkt és vállaltan didaktikus politikai imperatívusz, de a tisztánlátáshoz és a változtatás vágyához semennyivel sem visz közelebb, mint mondjuk Krusovszky Dénes 1990 című verse. Ez a számomra különösen kedves vers például "kilóra" nem sokkal több, mint egy "hegyi szanatórium fertőtlenített / szobáinak linóleumpadlója alól / felszakadó túlérett sóhaj", de az én értelmezésemben mégis a rendszerváltás pillanatában beindult társadalmi folyamatok kivételesen vészjósló és vádló kritikája. Ki tudná megmondani, hogy melyikünk verse által megy inkább "a világ elébb". És egyáltalán, cél-e, hogy menjen, bármerre is.
Ehhez képest még néhány évvel ezelőtt is számos tüntetésen lépett fel, sőt néhány politikai performanszban aktív szerepet vállalt. Megbánta?
Nem tudom, mit nevezünk "politikai performansznak", de az biztos, hogy ezzel a szóhasználattal eleve lemondunk a legkülönfélébb társadalomkritikai megnyilvánulások -- köztük a polgári engedetlenség eszközeivel élő szolidaritási akciók -- méltóságáról. Márpedig ez most, amikor épp ezeknek az eredeti jelentésükben még szép és emelkedett terminusoknak a módszeres szemantikai átkódolása zajlik, és a hatalom mindent megtesz, hogy például az "erőszakmentes polgári engedetlenség" kifejezéshez az "utcai zavargások" felsejlő képzetét, vagyis az "erőszak" és az "anarchia" fenyegető rémét társítsa, szerintem különösen veszélyes lehet.
Hogy megbántam-e bármit is? Abszolút nem, sőt, kifejezetten hálás vagyok, hogy ezeknek a fontos és igazán felemelő megmozdulásoknak egy kis részén én is ott lehettem. Viszont sajnos be kell látnom, hogy számomra az a fajta nyilvánosság, amit ezek a végtelenül szimpatikus társadalmi mozgalmak -- köztük például a hajléktalanságban élők ellen irányuló hatósági erőszak felszámolásáért (is) küzdő A Város Mindenkié csoport -- eszközként "használ", mégpedig abszolút profin és szenvtelenül, számomra az a fajta nyilvánosság mindig inkább problémát és érzelmi kérdést jelentett. Persze nincs nagyon min csodálkozni: aki ír, az eleve a nyilvánosság és a rejtőzködés határán, a teljes kitárulkozás és a maximális elzárkózás paradoxonában él. Kicsit olyan ez, mint a klasszikus bábművészet -- mondom én, két egykori bábszínész gyerekeként. Szigorúan a paraván mögül, kizárólag a kezedre húzott bábfigurán keresztül akarsz valamit elmondani magadról, de az arcodat, azt nem adod. Igazság szerint én is sokkal jobban szeretem, ha a szövegeim, nem pedig a személyem kelt feltűnést.
Akkor valamit rosszul csinálhatott, mert -- talán az Ezt is elviszem magammal... verse óta -- gyakorlatilag az első számú politikai költő lett. Akarva, akaratlanul Ön "vitte el a balhét".
Nincs értelme viccesen pejoratív kifejezéssel élve "balhét" emlegetni ott, ahol létező társadalmi igazságtalanságok elleni protestálásról volt szó, mégpedig a magyar "közéleti költészet" nagyon is élő hagyományának -- lásd: Édes hazám antológia (Magvető, 2012) -- talán nem is teljesen hatástalan becsatornázásával. Baj akkor lenne, ha nem vennék tudomást az idő múlásáról, és nem keresnék az új helyzethez új stratégiát. A nyilvánosságnak szerintem pont ez az egyik legnagyobb veszélye: mosóport csinál belőled, és elvárja, hogy mostantól mindig ugyanúgy, állandó összetétellel és megbízható minőségben moss. És csak akkor marad "márkahű", ha megmaradsz olyannak, amilyennek megszeretett. Pedig az író nem a "fogyasztóinak", nem a nyilvánosságnak, nem a sikernek, még csak nem is az olvasóinak van elköteleződve, hanem egyes-egyedül az igazságnak, akármilyen hülyén hangzik is. Én például biztos vagyok benne, hogy mindazzal, amit az ezt is el című kötet előtt, és mindazzal, amit azóta írtam, ezerszer közelebb kerültem ehhez a bizonyos "igazsághoz" - talán éppen azért, mert bonyolultabb volt a hozzá való viszonyom. A tavalyi világító testek - 100 kis budapest című kötetem (amelynek verses fotóiból épp most látható kiállítás a Kelet Kávézó galériájában) például minden eddigi könyvemnél fontosabb számomra, attól függetlenül, hogy máig gyakorlatilag visszhangtalan maradt.
Ha már a kritikánál tartunk. Az ezt is el után eléggé megosztotta az úgynevezett "szakmát". Voltak, akik kiátkozták, miközben a kötetet négyszer kellett utánnyomni, ami versek esetében egyáltalán nem szokványos. Hogy viseli, hogy rosszul viselik ezt a fajta népszerűséget?
Ötször.
Mit ötször?
Öt utánnyomás volt. Szóval kábé ennyit a népszerűségről. Egyszer az életben mindenképp érdemes megtapasztalni, de csak azért, hogy az ember aztán soha többé ne vágyjon rá.
A napokban egy fideszes politikus megnevezett néhány értelmiségit mint közellenséget. Legalább egy kicsit nem zavarta, hogy nincs köztük?
Az utóbbi időben több olyan nyilvános beszélgetésen is részt vettem, amelyen szóba került a szabadság, mint olyan. Hogy manapság egyáltalán hogyan állunk vele mi, írók, művészek, gondolkodók. Elég kínos, amikor az ember rádöbben, hogy az, hogy mindmáig viszonylag háborítatlanul, a gondolatrendőrség minden különösebb vegzálása nélkül, ad abszurdum "szabadlábon" élünk és irkálunk ide-oda ezt-azt, ez leginkább azt jelenti, hogy valamit nagyon de nagyon nem csinálunk jól. Ha egy ennyire embertelen és igazságtalan berendezkedés számára ennyire nem hat fenyegető provokációként a leírt szó, akkor egyáltalán van-e még súlya, jelentősége, ereje és létjogosultsága az ügyködésünknek. Schilling Árpád most egy kicsit szépített a helyzeten, igazán hálásak lehetünk neki, de ezek a kellemetlen kérdések közben azért mindannyiunk számára megmaradnak.
+1 kérdés
Vannak bizonyos témák, amelyekről soha nem beszél. Ilyen például a magánélete. Miért?
Egy kicsit is figyelmes, és az irodalom "virágnyelvét" jól beszélő olvasó simán összerakhatja magának a komplett életrajzomat mondjuk Máriától kezdve a Kisgömböcön át egészen az Ögyilkos Merénylőig. Sőt, csak itt, csak most, csak a VH olvasóinak egy abszolút bizalmas infó: Pimpáré - én vagyok.