Ufók

Vannak ezek, de nem nagyon tudja senki. Nekem is csak mostanában nyílt ki a szemem.

Mondjuk onnan lehet gondolni, hogy megeszik a porcogót. Minden ufó megeszi, én még olyan ufót életemben nem láttam, aki ne ette volna meg. Lecsurgatják, ráharapnak és bezúzzák, mint a plexit. Valahogy másképpen vannak az ízzel. A levesben főtt zeller például számukra olyasmi, amit igenis be szabad venni a szájba. Nem számít, hogy málik, mint a kiázott göröngy, hogy puffadt és szálas és dermedt és öreg, nekik az kell, meg a hagyma, meg a cafrangokban ringó kelkáposztalevél. Még az is lehet, hogy van valami programozott vonzódásuk a sárhoz.

Én életemben először a metrón láttam ufót. Utazom a piros metrón, Battyányi, Moszkva, Déli, odanézek, hát ott ül egy ufó. Nem volt nagy, az igaz, kimondottan kicsike volt, úgy három láb, az igazán nem számít nagynak, de ufó volt, az biztos, mert lógott a feje. Még csodálkoztam is, hogy mért hagyták leülni. Az ilyeneknek állni kéne, meg még azt is gondolom, hogy menjenek gyalog. Vagy röpüljenek, ha tetszik, hülye ufók. Ide-oda fészkelődött, látszott rajta, hogy valamit akar. Aztán a kanyarban egy hirtelen idétlen mozdulattal valahogy hátracsapta a fejét, neki a támlának, neki a kőkemény, barna bőrnek, undorító látvány volt, de így legalább kis ideig bírta magát tartani. Én nem tudom, hogy mért szúrt ki, de rögtön engem nézett. A szemében még nem lett volna semmi külön extra, riadt volt és figyelmes, mint bárkié a metrón, de már a harcsa szájával szünet nélkül tátogott, és mindeközben vastagon folyatta a nyálát. Pedig a nyál, az szerintem olyasmi, amit nem szabadna hagyni. Mondjuk olvastam egy ufóról, akinek az orrából egyszer csak kijött a takony, de a nyál az azért mégis más. Az már olyan, mintha konkrétan a bele folyna. Uram atyám, gondoltam, én most innen azon nyomban kiszállok, de persze a metróban az nem megy csak úgy. Még látnom kellett, ahogy az anyja, mert ki más, a csupasz kezével szépen odanyúlt, és letörölte neki ügyesen az állát.

Egyébként ha körbenézünk, annyi itt az ufó, mint a nyű. Minden koszos bokorba jut egy. Itt van például ez a Terenye. Nekem ez a Terenye egy ismeretlen bolygó. Ott aztán már végképp mindenki ufó. Nemhogy ezüst overál, de gumicsizma, mackónadrág, kötényruha, és arra még rájön a bekecs. A fejformájuk is eléggé elüt a miénktől, ovális, horpadt, hosszúkás, vagy éppenséggel pikkelyes, nyilván megvan az oka, hogy bunkó módon állandóan bekötik. Ezek ott arról híresek, hogy értik az állatok nyelvét. Kommunikálnak a lóval, és állítólag lézerezik a tyukokat. De például magyarul egyik se beszél. Mondjuk van valami makogás, de azt meg csak az érti, aki ismeri a kódot. Én meg azt nem ismerem, mi legfeljebb évente ha egyszer lemegyünk. Annyi ott a furcsaság, hogy néha már vacilálok, nem kéne-e szólni. Például van ez a vér. Előkapják a nyeles lábost, hagymás zsíron kisütik, megsózzák, megeszik. Ez a csemegéjük. Én nem tudom, hogy mit remélnek ettől, de ilyesmi énszerintem még az űrbe sincs. Aztán ott a többi. Levideózzák a frissen meszelt házukat, meg ilyenek. Azt mondja a feleség a férjének, hogy fiam. A Nagyjanika szobájában van egy óriásposzter, napfény, tenger, negy mellű nők: hazai tájak, gondolom. Lefekszik, nézi a falat. Egyébként meg trágyalében táncolnak és azt se tudják, mi fán terem a kumin.

Aztán bejönnek a városba és összefogdosnak mindent. Nem lehet már tőlük megmaradni. Az, hogy invázió, azzal még nem mondtam semmit. Hogy elözönlik a világot, az csak egy dolog. A legbosszantóbb, hogy még csak nem is tudják. Azt gondolják magukról, hogy ők is emberek. Bemegy az egyik a Kaiserba és kér mondjuk szalámit. De nem ám akármilyen szalámit, azt mondja a békafejű, húsz deka túristát kérnék szépen szeletbe. Ami persze nonszensz. És még csodálkozik, hogy megfagy körülötte a levegő. Ez egyszerűen nem tudja, hogy élő ember sose vesz olyat. Hogy meghal inkább, mintsem túrista szalámit egyen. Mindenki tudja, miből van az. Én ilyenkor persze szépen odébbhúzódom a sorban, vagy maximum kiállok, mit tehetnék egyebet. Mégse futhatok fülkét keresni, mégha kártyám lenne is, hogy egyszerűen felhívjam a NASA-t.

A legborzasztóbb az volt, mikor rájöttem, hogy a tulajdon anyám is ufó. Igaz, hogy már jóideje gyanus volt nekem, most, hogy visszagondolok, hát volt is rá okom. Például ott volt mindjárt az a lifegő szemölcs a nyakán. Egy hatalmas, udorító, fekete bogyó, ha valaki átölelte, elkerülhetetlenül beléakadt. Sose firtattam, hogy került oda, pedig ez a szemölcs engem, emlékszem, hogy jó sokáig nem hagyott nyugodni . Aztán meg az ilyen-olyan fejpántos kis forradalmai. Che Guevara meg az álnok jenki vérszopók. Társaságban egyszer direkt elájultam, csakhogy nehogy véletlenül végig tudja mondani. Aztán sorban a Demis Russos, a Belmondó, meg a Szécsi Pál. Az évzárómon cicanadrág, tigriscsíkos tunika, vénségére bokalánc, már terveztem, ha megkérdezik, azt mondom, árva vagyok, hogy mindig is árva voltam, csak idáig nem akartam szólni. Az meg ott, az a perverz állat egyszerűen rámakaszkodott.

Aznap jöttem el, amikor volt az a hennás affér. Akkor már tiszta ősz volt, hiába is próbálkozott, bolti festék sehogyan se fogta a haját. Egy nap aztán valahonnan szerzett egy stanecli hennát. Ez valami por volt, fel kellett oldani vízbe. Mostugrika majoma, rikkantotta boldogan és bezárkózott a fürdőszobába. Persze nem zárta kulcsra, csak úgy. Mikor aztán benyitottam, ott ült az üres kádban. A fejéről meg csorgott a sár. A ganésárga, libazöld takony. Mindjárt jó lesz, mondta, csak még egy kicsikét várni kell. Egy egészen kicsit. Esküszöm, hogy drukkoltam, de nekem is van gyomrom. Akkor aztán jó pár évig nem néztem felé.

Aztán valaki ideszólt, hogy menjek, mert kiengedik. Én meg persze azt se tudtam, honnan. Meg minek. Néhány hét, azt mondja, maximum egy hónap. Nem bánom, gondoltam, és attól fogva igyekeztem odaadóan ápolni anyát. Egy-két napig nem volt gond, csak feküdt, mint egy kicsi, sárga bábu. Aztán egyik reggel intett, hogy valami kell. Mutogatott az ágy alá, pedig ott nem volt semmi. Mire végül rájöttem, addigra már késő volt, eláradt a szobában a bűz. Pánikba estem, órákig csak szaladgáltam le-fel a lakásban. Ez azért már több a soknál, gondoltam, és szidtam azt a buta fejemet. Azon mesterkedtem, hogy juthatnék ki észrevétlen a házból. Aztán mégis inkább maradtam. Estére járt, mire végre megszólalt bennem a lelkiismeret. Villanyt gyújtottam, odamentem hozzá és óvatosan megemeltem a plédet. És akkor hosszú csörrenés, és leesett a tantusz. Még a vak is látta volna, hogy ez itt nem ember. Ekkora nagy csúfságot egy ember nem csinál. Ekkora nagy ocsmányságot nem követ el földi lény. A saját egyszülött fiával nem csinálja ezt. Már összevissza kiabáltam, ő meg csak nyöszörgött, de most végre belátta, hogy elsősorban neki kell itt szégyelni magát. Kimentem a konyhába és dörzsikével alaposan lemostam a kezemet. Aztán leültem, hogy kivárom, ha addig élek is. Nem is kellett soká várnom, másnapra vége lett.

Jöttek is, hogy elvigyék, de persze nem találtak senkit. Kérdezték, hogy mégis hol van, mondtam, hogy már elment. Ami persze hazugság, egy ufó nem megy el csak úgy. Egy ufó, az még jó sokáig itt marad.

Egyszer késő éjjel jöttünk fel a hatoson, egy bozótosnál lehúzódtunk és én kiszáltam pisilni. Szeptember volt, ilyenkor már ritka a hullócsillag, az ember mégis óhatatlanul odasandít az égre. És ahogy ott álldogálok, nézelődök, kémlelek, egyszerre csak meglátok az égen valamit. Nem volt annak se fénye, se formája, se mérete, de talán még távolsága se.Egyszerűen csak azt láttam, hogy ott van. Aztán meg hogy hopp, már nincsen ott. És akkor eszembe villant a mondás, hogy "ufók haza". És akkor azt vártam, hogy most majd meg fogok nyugodni. És persze meg is nyugodtam, de egyáltalán nem úgy.

Ahogy aztán beértünk Pestre, hirtelen rám tört valami beteges, ronda csuklás. Akkor gondoltam először arra, hogy mi van, ha mondjuk én is. Ha mondjuk én is az vagyok. Beszívtam a levegőt, és próbáltam keményen tartani. Persze észre se vettem, és egy-kettőre elállt.

Lenni jó (Magvető, 2000)