Segíthetek?  

avagy praktikus tanácsok azoknak, 

akik teljesen hülyék, 

viszont gyors megoldást keresnek az emberiség legégetőbb problémáira 

Elég egyszerű.

Kell hozzá egy kés.

Nem egy ilyen virtuális,

hanem igazi.

Nem is nagy kés,

közepes.

Bicsak.

Akármekkora.

Ez is jó lesz,

na tessék.

Biztos menni fog.

Éle legyen, hegye legyen,

apró kis recék.

Levágod az egyik ujjad,

ez a minimum.

Ne így, hogy csak huzigálod:

nekikészülsz,

durrbele.

Úgy.

Látod, megy ez.

Most még kicsit érzékeny,

de nem vagy már gyerek.

Leitatod, átkötözöd,

ha már ez a mániád.

Nem egy olyan túl nagy tétel,

mit vagy úgy oda.

Jó helye lesz,

ne izélj.

Felajánlod a civileknek.

Nem hogy csak úgy felajánlod,

elviszed.

Becsöngetsz,

jöttél.

Beleteszed a dobozukba.

Sok szép munkát, így meg úgy,

neked az öröm.

Hazabaktatsz,

sutty,

lekapsz egy másikat.

Rákellenes Alapítvány,

nincs mit mondani.

Hetek, napok, órák,

pedig mennyi minden lenne még.

Keriapa, Bözsimama,

na ugye.

Levágod a lábfejed,

romák.

Nem megy mindig elsőre,

de ne legyél nyuszi.

Mit szólnál,

ha azt mondanák rád, hogy

ez meg az?!

Az ilyennek énszerintem

senki sem örül.

A másik lábad tőből kéne,

ott van mondjuk Ózd.

Kinn ülnek a gyárudvaron,

várják a halált.

Egyik füled, másik füled,

-- de szép ötlet,

hallgass ide! --,

kettő együtt lehetne a földönfutó kurdoké.

Hánykolódnak jobbra-balra,

pedig amúgy 

jó fejek.

Mit bámulsz a szemeddel,

az egyébként se arra van,

hogy bámulj.

Bámuljon a világba, aki vak 

a mások mindennapi

problémáira.

Meglátod majd, könnyen kijön,

nem is az a bökkenő,

csak attól olyan macerás,

hogy nehéz úgy,

hogy egybe.

A kés hegyével mögé kerülsz,

elmetszed a szálakat,

és ha mondjuk nem hunyorogsz

szántszándékkal,

akkor szinte egykettőre kész.

Tapintásra persze olyan semmiségnek tűnik,

de a szegény tiszacsunyi árvízkárosultak azért

fognak neki örülni,

ne félj.

A melleidre ott vannak

a bántalmazott nők.

Számra persze nem tudom, de mondjuk

billió.

Én például nem bírnám ki,

amit azok kibírnak.

Olyan is van köztük,

akit duplán ver a sors.

Na de azért ne szomorkodj,

jön még a java.

Addig jó,

míg könnyű szívvel adni tud az ember.

A fél vesédhez úgy jutsz hozzá,

ha itt lenn, az oldaladon

vágsz egy nagy lyukat.

Ne kaszabolj eszed nélkül,

úgy oldd meg,

hogy bármerre jársz,

bármit csinálsz

- buszon, liftben, irodában -,

percek alatt hozzáférj az életfontosságú szerveidhez.

Egy darab máj

jó esetben nemcsak egy csöpp csecsemőt,

de egy egész válságzónát

kihúzhat a bajból.

Persze itt már az is van,

hogy tilos közben

enni.

Inni is,

mert inni jó.

Tévét nézni pláne.

Csókolózni, ringatózni, keresztpántos

MANGO-topot vásárolni hosszas

tűnődések árán a Mammutban.

Akinek ez belefér,

az attól fogva kiteheti nekem a belét.

Az egy komplett Eva Braun,

és fogadok, hogy jódolgában azt se tudja,

hol áll a feje.

És fogalma sincs,

mi a bánat.

Hogy a puszta számok mögött hol bújik meg

itt-ott az arány.

Hogy hány bonbon Ferrero Rocher-ra jut

hány tonnaszám harcászati

gyengített urán.

Az ilyen ember olykor még

a kukában is csak a saját maga hasznát keresi.

Ám aki egy Pál apostol, tegyük fel

- de nem muszáj! csak az a lényeg,

körülbelül tudja, mi a szeretet! -,

neki csak a szíve diktál,

azt diktálja:

pam-param.

Ugrik önként, és dalol,

- vagy nem dalol,

mert dolga van -,

és nem izél,

hogy szar az élet,

odalép,

és lehajol,

és mankó helyett

kezet nyújt

a világvégi halott ember

végtaghiányos

kicsi gyerekének.

Hátrahagyott versek ( Magvető, 2017)

Másmilyen mesék (Magvető, 2003)