Öld meg
"apádat és anyádat,
hogy hosszú életű légy ezen a földön"
Hé! Ott vagy még?
Kiabált a világszép királykisasszony, mert már megijedt, hogy vicc volt az egész.
Pszt!
Suttogott a kiskirályfi.
Még a végén felébred!
És tényleg! Tisztán lehetett hallani, ahogy odaát a kétfejű sárkány félelmetes szusszanással egyik oldaláról a másik oldalára fordult.
Na? Megvan?
Türelmetlenkedett a világszép királykisasszony, és miközben fülét szorosan a falhoz illesztette, magasszárú kötőscipőcskéjével mérgesen toppantott.
Pillanat! Mindjárt!
Válaszolta a kiskirályfi, és éktelen csörömpöléssel ide-oda kotorászott a legeslegalsó konyhafiókban.
Ez lenne az?
Attól függ.
Felelte a világszép királykisaszony, és megpróbálta elképzelni, ahogy odaát a kiskirályfi egy szál könnyű nyári sortban a pepitamintás konyhakövön térdepel. Rubint a nyele?
Az.
Acél a pengéje?
Az.
Az éle mint a kígyó nyelve? A suhintása mint a jeges, északi szél?
Hát, fogjuk rá.
Akkor az lesz. Na. Akkor most told vissza a fiókot, aztán osonj be a hálószobába, kerüld meg a kisasztalt, és óvatosan lopakodj az ágya mellé. De vigyázz! Egy csapással mind a két fejét, különben...
Különben?
Különben véged. Neked ugrik, ledorongol, minden külön indok nélkül lebüdöskistaknyosoz és puff. Bezár szépen téged is az udvari szobába.
Oké, majd vigyázok. ... Na?
Kérdezte a kiskirályfi, és egyetlen bátor lendülettel fölemelte a karját.
Mehet?
Mehet!
És?
Torpant meg hirtelen.
Mit és?
Szeretsz?
Szeretlek.
Hozzám jössz?
Hozzád.
Gibanicát?
Mit?
Sütsz?
Sütök.
Ígérte a világszép királykisasszony, és sürgetésképpen megkocogtatta kicsi, tömpe körmével a falat.
Aztán már csak egy rettenetes suhintást lehetett hallani, aztán még egyet, egy egetverő jajkiáltást, aztán még egyet, majd egy félelmetes erejű robajt.
Aztán hirtelen csönd lett.
Hahó!
Hahózott a világszép királykisasszony, és izgalmában valósággal odalapult a falhoz.
Hahó!
Jelentette a kiskirályfi, és a szörnyűséges hangzavarból egész könnyen ki lehetett találni, hogy most próbálja kiráncigálni a sárkány lefordult teteme alól a lábát.
Hú, de ronda, amindenit. Te! Ha látnád!
Akkor most nyúlj be a párnája alá, és vedd ki a kulcsot.
Pillanat! Nézzük csak. Ez nem az, ez sem az, megvan! Nahát! Pirinyó kis aranykulcsocska. Itt lapul a tenyeremben. Hm?
Kérdezte a kiskirályfi.
Érzed már?
Még nem.
Felelte a világszép királykisasszony.
És most?
Kérdezte a kiskirályfi, és beleillesztette a kulcsot a zárba.
Még most se.
Felelte a világszép királykisasszony.
És most?
Kérdezte a kiskirályfi, és se szó, se beszéd, elfordította a kulcsot a zárban.
Hogy most?
Na?
Várj csak! ... Most már érzem.
Felelte a világszép királykisasszony, aztán lopva körbekémlelt, megvakarta az orra hegyét, és óvatosan ellépett a faltól.
Hurrá.
Mondta szomorúan.
Szabad vagyok.
Eurüdiké (Magvető, 2007)