Népszava, 2024

A fotót én csináltam, de az, hogy ezen egy szemeteslapát látható összesöpört muskátliszirmokkal, az inkább csak a kötet megjelenéséről hírt adó Facebook-posztomból derülhetett ki, ahol is próbáltam megköszönni a Magvetőnek, hogy az "elhullajtott szirmaimat" időről időre segítenek úgymond "lapátra tenni". Korábban gyakran előfordult, hogy saját fotókat használtam a szövegeimhez, de néhány lesújtó kritika után jobbnak láttam visszatérni a kaptafához. Az önkorlátozás hevében az előző verseskötetemből már nem csak a fotókat hagytam ki, de minden más vonatkozásban is igyekeztem beállni a sorba, és az Időmérték sorozat egységes dizájnja kedvéért szerkesztőmmel, Turi Tímeával még attól a korábban már bevált, majdnem-négyzet alakú könyvformátumtól is megváltunk, amihez viszont most szerencsésen visszatértünk. Ez a forma a mostani, rím nélküli hosszúverseknek is kedvez, fotók pedig az egy szem borítófotót kivéve már egyáltalán nincsenek.

Ez most kevésbé egy koncept-kötet, kevésbé tetten érhető a projekt jelleg (talán Budapest-ciklusokat leszámítva) – de az összegzés, visszatekintés és egy általános apokalipszisszorongás összefűzi a verseket. Ez a számvetés maga most a projekt?

Ezek szerint valamit rosszul csináltam, mert szándékaim szerint ez egy kimondott koncept-kötet. Az köti össze a szövegeket, hogy a 2022-es és a 2023-as év történéseihez kapcsolódnak, persze itt-ott kicsit megbolygatott linearitásban. A belső borítón külön is szerepel a két, kötőjellel elválasztott évszám, de inkább csak poénból, hiszen a verseskötetek normál esetben jóval nagyobb időtávokat fognak át. A két évet a könyvben tipográfiailag egy óriás 2-es, és egy óriás 3-as szám választja el, és sok szöveg hónapra-napra pontosan datálva van. Az előző, könnyei című kötetem 2022 januárjában jelent meg, februárban pedig kitört a háború, a választások is közeledtek, úgyhogy sejteni lehetett, hogy meglehetősen mozgalmas és sorsfordító idők elé nézünk. Jó ötletnek tűnt hagyni magamat sodortatni az eseményekkel. Ehhez képest érdekes volt megtapasztalni, hogy maga az írói "működés" mennyire ellentart ennek az időrendi fegyelemnek, mennyi minden hátráltatja, és viszi felesleges kerülőutakra az embert, és relatíve milyen kevés szöveg marad fent végül a rostán.

Még személyesebb is talán most. Rendkívül nyersen, szinte kegyetlenségig őszinte ezekben a versekben, pláne önmagával szemben. Mennyire nehéz idáig eljutni, és nem lehet, ez is csak egyik (szélsőséges) olvasata a dolgoknak?

Az általam nagyra tartott költők mind a kegyetlen, és semmiféle feloldozást nem ígérő őszinteség megszállottjai, természetesen én se nagyon törekszem másra. A 2013-as ezt is el kötet, amit velem kapcsolatban leginkább emlegetni szoktak, ebből a szempontból egy fura zárványt jelent. Azoknak a verseknek a talán túlságosan is tetszetős dühe olyan reményekkel kecsegtetett, ami ma már szánalmas, nevetséges és kártékony naivitásnak tűnik a számomra. A Na most akkor és társai hiába voltak tele kérdő mondatokkal, valójában megkérdőjelezhetetlen dörgedelmekkel operáltak, súlyosabbnál súlyosabb kijelentéseket tettek és keményebbnél keményebb szemrehányásokat fogalmaztak meg. Ez, és ez, és ez és ez a baj, közölték, ahelyett, hogy megálltak volna, hogy megkérdezzék: mégis, mi ez az egész. Válaszokat sugalmaztak, holott újabb és újabb kérdésekre lett volna szükség. Olyan kérdésekre, amelyekben a kérdező nem csupán magára a dologra, de a megszólalás módjára és felületeire, sőt, a megszólaló személyére, pozíciójára, beágyazódásaira és elköteleződéseire is rákérdez. Az azóta született könyveim, beleértve ezt a mostani, jó tíz évvel később, más korban és más "idegállapotban" készült kötetet is, pont ezeket a régről függőben maradt kérdéseket próbálják a maguk sokkal szenvtelenebb vehemenciájával tovább feszegetni. Lehetőleg őszintén, persze, és ha kell, akár kicsit kegyetlenül is.

Persze (és szerencsére) a szociális érzékenység, társadalmi felelősségvállalás erősen jelen van most is – amely státuszt a közéletiséggel együtt nem szeret, rendre eltol magától. Mert nem extrának, hanem természetesnek, magától értetődőnek kellene lenni, és ha hangsúlyozva van ennek volta, akkor épp ettől a magától-értetődőségtől távolítják el?

Pont az a baj, hogy ez a "magától értetődőség" már nem létezik, és valószínűleg soha nem is létezett. Az, hogy privát mentőakciókkal és a "szociális érzékenység" legkülönfélébb civil megnyilvánulásaival ki lehet cselezni az elnyomást, ez ma már nem hogy nem evidencia, de nettó önámítás. Egy igazságtalan társadalomban nincsenek "jó" emberek. Ha egy rendszernek hatalmi érdeke fűződik egy bizonyos mértékű emberi szenvedés fenntartásához, sőt, effektíve fegyelmező eszközként használja az általa fenntartott szenvedés láthatóvá tételét, akkor ennek a rendszernek a keretein belül a szolidaritás minden szelíd gesztusa kétes és kontraproduktív. Aki ételt oszt, aki adományt gyűjt, vagy teszemazt egy jótékonysági aukcióra felajánlja a saját verse kéziratát, az a szenvedést nem megszüntetni akarja, csak elviselhetővé tenni. A segítés-ipar ilyenformán mindenkit korrumpál, aki akár a legjobb szándékkal, de közreműködőjévé válik (és nem mellesleg mindenkit árulóvá tesz, aki akár a legjobb szándékkal, de kritikát fogalmaz meg vele kapcsolatban). Mindannyian ugyanabban a hálóban vergődünk, és ha megpróbálunk "helyes irányban" elmozdulni, azzal csak szorosabbra húzzuk a mindannyiunkat fojtogató szálakat. A hétköznapi nyelvhasználat (azaz az irodalom "anyaga") ennek a tragikus szimbiózisnak ráadásul nem csak leírója, de aktora is. Valahányszor használom a "mélyszegénységben élők" kifejezést, képletesen mindannyiszor megteremtek, fenntartok és jóváhagyok egy alapból tarthatatlan társadalmi tagozódást, és egy képzeletbeli tengely mentén minden egyes alkalommal egy picivel lejjebb lökök egy kistérségnyi embert a létezés hierarchiájában. Ergo: fokozom a szenvedést, ad absurdum: szolgálom a rendszert. Ami azért eléggé nyugtalanító érzés. Szóval én most valahol itt tartok az erről való gondolkodásban: szégyellem magamat, ha segítek, szégyellem magamat, ha nem segítek, és közben változatlanul csodálom mindazokat, akik ezeknek a feloldhatatlan dilemmáknak a tudatos és következetes negligálásával egyszerűen csak: teszik a dolgukat.

Indulatból ír verset – mondta egykor. Még ma is ez a kiindulási alap? Ez az indulat sodorja el a formáktól a köznapiság, a szabadvers, prózavers felé?

Én mostanában azt tapasztalom, hogy az elemi indulat inkább szétfeszíti a formai kereteket, és a vers hagyományos eszközei, a rím, a ritmus, a poentírozás és az énekelhetőség inkább elvesz az indulat erejéből. Lekerekíti a mondatot és berekeszti a vitát. Megerősít, ahelyett, hogy kizökkentene. Egy rímes, ritmusos, poénos és adott esetben jól együtt-énekelhető versnek mindig hamarabb bedőlünk, mindig hamarabb elhisszük neki, hogy igaza van. Egy dísztelen, szikár, de erős vers viszont mer nyitott maradni. Nem kinyilatkoztat, hanem szembenézésre késztet, nem az egyetlen, kőbe vésett igazsággal van dolga, hanem az életünket ezer szálon át meg átszövő hazugsággal.

A kötet darabjai leltár-szerű versek – litániaszerű felsorolások, a repetitív jelleg dominál. Több versben egyenesen számozott is a felsorolás. Ez az összegzés velejárója? A számok jelentenék a biztos fogódzót, egyfajta támaszt? Érdekes, hogy épp maga a kötet oldalai nincsenek számozva, noha a tartalomjegyzékben szerepelnek az oldalszámok. Mintha kibújnának a begyűjtés alól.

Ezek a szövegek valószínűleg nem csak a "begyűjtés" alól akarnak kibújni, de mintha egyáltalán nem férnének a bőrükbe. Minden irányban túlnyúlnak a műfaji, szövegképi határokon, és időnként széltében is, hosszában is egészen a lap legszéléig terpeszkednek, adott esetben kitakarva még az oldalszámokat is. Egyébként az is fura, hogy ma már mennyire erőltetettnek hat oldalnyi szakaszokra tagolni egy viszonylag nagyobb terjedelmű verset, mintha a folyamatos továbbpörgetéshez szokott szemünket újra meg újra megakasztaná valami. De talán épp ettől értékelődik fel a nyomtatott szöveg minél pontosabb tipográfiája. Nekem ebben a tekintetben is szerencsém van, mert a Magvetőben olyan könyvtervező-géniuszok dolgoznak most már sokadszorra a "kezem alá", akikkel simán lehet ezekben a kardinális kérdésekben egyezkedni. Bár "a hosszú, stabil, szépen megmunkált verssor" végén billegő "lombkoronasétány" szóval még nekik is meggyűlt a bajuk.

Eltérő tartalom címet viseli a kötet – mitől térnek el ezek a versek, az eddigi tartalmaktól vagy az elvárthoz képest vagy mások véleményétől vagy magára a kötetre vonatkozóan: egymástól?

A Líra csoport még a homofób törvény elfogadása előtt valamivel arra kényszerült, hogy a könyvesboltok bejáratához kitegyen egy táblát a következő felirattal: "Ebben a könyvesboltban a hagyományostól eltérő tartalmú könyveket is árulunk." Ez engem akkor mélyen szíven ütött, hiszen semmi más ambícióm nem volt világéletemben, mint mindentől és mindenkitől "eltérő tartalmat" gyártani. A kötet címe többek közt erre utal, hiszen az elmúlt két esztendőt sok-sok egyéb mellett épp a fóliázás botránya tette olyan vigasztalanul nyomasztóvá. Emlékszem a döbbenetre, amikor egy könyvesbolt mélyén először vettem a kezembe befóliázott könyvet, történetesen egy első kötetes, fiatal szerző vékony kis verseskötetét. Most is az ujjaimban érzem az átlátszó anyag bőrszerűen perverz puhaságát. Szörnyű volt belegondolni, mit jelenthet így, megszégyenülten és hozzáférhetetlenül, gyakorlatilag egy komplett kis üvegkoporsóban megérkezni a kortárs magyar irodalomba. Persze kérdés, hogy ezeknek a tapinthatóan eleven élményeknek az utólagos felidézésére mennyire alkalmas eszköz a nyelv. A kötet utolsó előtti szövegének a címébe ("Népszerűsítése") például alig valamivel nyomdába küldés előtt csempésztük be a szóvégi e-t, azt remélve, hogy ez a birtokos személyjel önmagában is egyértelmű utalást jelent majd a homofób törvény sokat idézett szöveghelyére. De ki tudja, tényleg elegendő-e ennyi. Talán igen, talán nem. Talán elmenthető az idő két évnyi apró darabkája ezekben a fura, versszerű időkapszulákban, talán nem, és éppen a fokozatosan elhaló, kiüresedő és referencialitásukat vesztő nyelvi utalások lehetetlenítik majd el a befogadást. Engem ez a szakmai kudarcot és olvasói érdektelenséget egyaránt simán bevállaló irodalmi kísérlet most mindenesetre százszor jobban lelkesít, mint az egyébként lehetséges biztonsági játékok bármelyike.

Mindenhol az elmúlás, pusztulás, halálraítéltség bármerre néz az ember, bármelyik verset olvassa is (akár betegségről, öregségről, háborúról, ökokatasztrófáról, társadalmi egyenlőtlenségről legyen is szó). Ennek ellenére, ennyi tömény szorongás közepette is a humor, (ön)irónia és játékosság most is markánsan jelen van. Alaptermészete a humor, az ironikus látásmód vagy tudatosan muszáj ellenpontozni a túléléshez, hogy az ember az elviselhetetlenségtől ne húzza le kétségbeesetten rögvest a redőnyt?

Ahogy arról Fehér Renátótól értesültünk, "a Magyar Irónia Házát" lebontották. Igazság szerint én magam is ott álltam a romjai között, versekkel a mappámban és mikrofonnal a kezemben, újkomoly naivaként és meggyőződéses felháborodóként. Mostanában mégis egyre inkább hajlok afelé, hogy "az anyag rejtett lelkéig" hatoló feketeség ellen továbbra sincs hatásosabb ellenszer a magunkat is bátran beáldozó iróniánál. Az öntetszelgés és a népképviselet, a súlytalan élcelődés és az eminens részvét, a hideg gúny és a túlfűtött pátosz közt valahol félúton mégis csak állnia kell valakinek, aki már ki tudja mondani, hogy bocsánat, de még nem kezd el csípőből fogadkozni, hogy holnaptól minden más lesz.