CSEJTEI ORSOLYA: Kiűzetéssel kezd a kötet - honnan? A Hős utcából?
A Hős utcában élők feje fölött évek óta Damoklész kardjaként lebeg a "telepfelszámolás" réme. Egy szegregátum életében ez normál körülmények közt az igazság pillanata és valamiféle jóvátételi folyamat kezdete lehetne, itt viszont, ha lehet így fogalmazni: a büntetés része. Az önkormányzat nem hogy nem siet kimenekíteni, és a mostaninál nagyságrendekkel jobb körülmények közé helyezni az itt élő családokat, de mintha épp abban lenne érdekelt, hogy minél tovább tartsa bizonytalanságban őket anélkül, hogy érdemi alternatívákat kínálna a számukra. A magántulajdonosok, az önkormányzati bérlakásokban élők, és az önkényes lakásfoglalók életét más-más praktikákkal próbálják ellehetetleníteni, pedig egy szegregátum felszámolása kivétel nélkül minden érintett számára egy hatalmas, semmihez sem fogható, új esélyt kellene, hogy jelentsen. A Hős utcával kapcsolatban általában mindenkinek az infernális állapotok jutnak az eszébe. De közben itt a múlt század harmincas éveitől kezdve generációk sora nőtt fel, és a ma ide születettek számára a gyerekkor, az emberi élet paradicsomi időszaka akkor is ide kötődik, ha mások közben a pokol hetvenhetedik bugyrát látják ebben a két, nem mellesleg az önkormányzat, mint fenntartó aktív közreműködésével lerohasztott épülettömbben. Egy nyolc éves kisfiú egyszer elmesélte nekünk a legszörnyűbb álmát. Azt álmodta, hogy ráomlott a ház, és ő a romok alatt rekedt. A Hős utcai szegregátum telepfelszámolásnak csúfolt kiürítési folyamata jelenleg egyetlen, hosszan kitartott fenyegetés, a kiűzetés végtelenített pillanata, az érdemtelennek bélyegzett emberek vég nélküli, permanens büntetése. A falak még állnak, de képletes értelemben már így is nagyon sokan fekszenek a romok alatt.
Képek és szöveg, zene és szöveg, rajzok és szöveg - nem szokatlan tőled, ugyanakkor felveti a kérdést: nincs-e a szöveg kárára, ha konkrétan vezetik a képek a vizualizációt, könnyíti a zene az interpretációt? Mit gondolsz a versről mint szövegről? Miként tud ma hiteles maradni a költészet? Illetve a költő költőként?
Az irodalmi szövegek egy bizonyos részének szerintem nem nagyon van más választása: vagy szövetkezik valamilyen más művészeti ággal, vagy olvasatlanul marad. Ha ezt a kényszer szülte szövetséget a -- hagyományosan éterinek, anyagtalannak, és ezáltal magasabb rendűnek elgondolt -- "tiszta" irodalmi szöveg valamiféle devalválódásának könyveljük el, azzal nem sokra megyünk. Ha viszont lehetőségként tekintünk rá, akkor hihetetlen távlatok nyílnak előttünk. Az én fiatal koromban mind a bulvár, mind pedig a "magaskultúra" közösségi felületei még a lapok és a folyóiratok voltak, a maguk ma már elképzelhetetlenül szűkösen adagolt vizualitásával. Most viszont a facebookon, az instagrammon és más közösségi oldalakon valósággal tobzódunk az audio-vizuális ingerekben. Mozgó vagy álló, beszélő vagy épp zenélő képecskék tömkelegét nézegetjük a nap sok-sok órájában és közben önkéntelenül is olyan mennyiségben olvasunk, sőt, írunk (!) szövegeket, mint azelőtt soha. "Az" írónak manapság már nem is annyira a fotóval, a filmmel, a zenével és más audio-vizuális műfajokkal kell konkurálnia, hanem az audio-vizuális műfajok által felkínált, de minden és mindenki felé nyitott felületeket sajátjaként használó, "író" emberek millióival. Akik poszt, komment, blogbejegyzés stb. formájában elképesztő mennyiségben és nézettséggel (!) állítanak elő írott szövegeket. És akik közben gyakorlatilag megállás nélkül: olvasnak. Hogy ebben az állandó mozgásban lévő, folytonosan újratermelődő, és szinte már-már eleven organizmusként létező szövegáradásban hogyan találja meg a helyét például egy négysoros, az nagy kérdés, de hogy sikerrel járjon, ahhoz biztos, hogy minimum újra kell definiálnia önmagát. Ez viszont szerintem a javára fog válni.
Kicsoda Magyari Tatjána, akinek ajánlottad a kötetet?
Ő egy betegen született kislány, az egyik Hős utcai család legkisebb gyereke. Az ottani jelenlétem egyik fontos pillanatának éreztem, amikor egy nap behívtak magukhoz és megmutatták nekem a magatehetetlenül fekvő, de sok-sok szeretettel körülvett kislányt. Tatjána idén márciusban, alig négy éves korában, intézeti körülmények között meghalt. Az alakja valamiféle intő jellé nőtte ki magát a lelkemben. Az ő elkerülhetetlen tragédiájának a fényében talán még gyötrőbb a tudat, hogy mi magunk mennyi értelmetlen fájdalmat és szenvedést vagyunk képesek okozni egymásnak.
A Safari című vers a valóságshow-kra hajaz - hol van szerinted a határ hangot adni azoknak, akiknek amúgy nem nagyon hallani a hangjukat (nevezetesen a Hős utcai gyerekeknek), és kukkolni, kukkolási lehetőséget adni az olvasóknak, ahogy Big bizét néznek az emberek. Számodra mennyiben segítség ebben a költészet?
Amióta verset ír az ember, vagyis a világ keletkezése óta, talán ez a legizgalmasabb költészet-elméleti kérdés. Hogy a költő a saját tárgyához képest hová pozícionálja önmagát. Hogy már eléggé "bent" legyen, de még ne tengjen túl. Hogy engedje hatni a személyes érintettség erejét, de közben ne "privatizálja" a tárgyát. Védje meg attól a nyilvánosságtól, aminek tulajdonképpen ő maga szolgáltatja ki. Ezeknek a dilemmáknak az olyan kényesnek tűnő témák esetében, mint például a Hős utca, azért van még a szokásosnál is nagyobb relevanciája, mert itt eleve minden azon áll vagy bukik, hogy képes-e eléggé "közel merészkedni" az ember. Be kell menni, vállalni kell a "veszélyt", ahhoz, hogy az ember meg tudja mutatni, hogy igazából nincs mitől tartani. Hogy valójában nincs kint és bent. Hogy ad abszurdum: nincs "Hős utca". Nincs. A könyvem tárgya nem létezik. Csak emberek vannak itt is, ott is -- emberek által előállított és emberek által orvosolható problémákkal.
A tükör című vers tükörírással, egybe, megdolgoztatja az olvasót rendesen: miért: mi volt a célod vele?
Úgy alakult, hogy a könyv ezen a szövegen kívül "direktben" szinte egyáltalán nem foglalkozik azzal a brutális társadalmi kontextussal, ami közben a Hős utca-jelenséget, mint olyat vitathatatlanul körül veszi, és amely társadalmi kontextusba bizonyos értelemben maga a könyv is érkezni fog. A kormányzati propaganda által manapság egyre ordenárébb módon táplált és tüzelt zsigeri cigánygyűlölet olyan, egyébként nagyon is meghatározó aspektusa ennek a történetnek, amit én egyelőre képtelen vagyok, hogy úgy mondjam "kulturált" formában, pláne költői eszközökkel lereagálni. Ezért ez a szöveg hagyományos értelemben nem is tekinthető versnek, hanem csak -- egy Hős utcáról készült youtube-videó nézői kommentjeiből kis kreativitással összeollózott -- szövegfolyamnak. Amit ráadásul csak úgy tudunk a magunk számára hozzáférhetővé tenni, magyarán elolvasni, ha tükröt használunk hozzá. Nem túl eredeti, de egyre inkább kikerülhetetlen kérdés, hogy az ily módon kiküzdött, előhívott és magunkévá tett szöveg vajon mennyire "tart tükröt" nekünk, olvasóknak, és mondjuk mennyire leszünk képesek utána "tükörbe nézni".
A versek zöme, a dőlttel szedett részek, gyerekek szövegei, ezeket szabdalják olykor Erdős Virág-reflexiók. Mi adja a dinamikát? Hol lép be a költő? Van-e valamiféle rendezőelv ebben?
A dőlt betűs és az álló betűs rész a szöveg két, egymásba fonódó, de külön-külön futó szála. Egyrészt "beszéltetem" az ott élőket, ráadásul egy vállaltan hatásvadász gesztussal kizárólag gyerekeket, másrészt én is "beszélek", mégpedig a magam nyelvén: versben. Ez az utóbbi a látszat ellenére sokkal vakmerőbb és kockázatosabb vállalkozás a részemről, ugyanis nagy a veszélye, hogy a gyerekszövegek közé ékelődő versek még inkább kimódoltnak, spekulatívnak és túlesztétizáltnak fognak hatni, mit ahogy ezt a "saját közegükben", mondjuk egy szimpla verseskötetben tennék. A rizikót viszont muszáj vállalni: vagyok aki vagyok, végülis nem bújhatok ki a saját bőrömből. Ezt egyébként -- minden szeretetteljes odafordulása ellenére -- maga a közeg sem hagyná: én a Hős utcában csak messziről jött idegenként, egy felnőtt, középosztályi értelmiségiként lehetek jelen. A gyerekek mesélnek, a fotók láttatnak, én pedig -- mint a világ dolgainak a gondolkodás kényszerétől megvert nézője és hallgatója -- gondolkodom minderről. Tulajdonképpen ez az alaphelyzet, ebből a felállásból terveztem valami számomra fontosat kihozni. Egy lényegében reflektálatlan (fotók), egy lényege szerint kevéssé reflektált (gyerekszövegek), és egy lényege szerint túlreflektált megközelítés (versek) találkozásától és "beszédbe elegyedésétől" remélem azt, amit a versek több ponton maguk is tematizálnak, nevezetesen, hogy a falak átjárhatók, a találkozás lehetséges, beszélgetni pedig: muszáj.
Vissza a kivonuláshoz: egy jó ideje te is kivonulóban vagy a közéletből, a Hős-projekttel a civil szférától is búcsúzol?
Amikor
2018 őszén megkeresett a Hős utcai gyerekekkel foglalkozó Kontúr Egyesület,
hogy az adománygyűjtő kiállításukhoz próbáljak összeállítani valamilyen
szöveges anyagot, akkor én már tényleg végképp, ahogy fogalmazol, "kivonulóban"
voltam, ha nem is a "közéletből", mert abban igazán sosem voltam benne, de úgy körülbelül
az egész világból. Számomra 2018. október 15-én, azon a napon, amikor az
alaptörvény hetedik módosítása nyomán törvényerőre emelkedett ez a mondat: "Tilos
az életvitelszerű közterületen tartózkodás.", szóval számomra ezen a napon, hogy úgy
mondjam, véget ért az álmodozások kora. Aznap egy olyan világ ideológiai alapkőletétele
történt meg -- a megelőző nyolc év hatalmas emberi és intellektuális energiákat felvonultató
civil küzdelmei ellenében --, amely világ felépítésének én már semmilyen
szerepkörben sem szerettem volna a részese lenni. Ezért aztán az egyetlen
értelmes lépésnek az tűnt, ha keresek magamnak egy olyan szűk és "világtól
elzárt" terepet, ahol hosszabban, mélyebben, kitartóbban utána lehet járni,
hogy mégis hogyan juthattak idáig a dolgaink. A Nagy Terv persze jórészt
elbukott, szégyenletesen kis töredékét sikerült csak megírnom annak, amit
szerettem volna, de az biztos, hogy a Hős utcában egy valóságos
kismagyarországot találtam, ahol a mai magyar valóság szinte minden létező problémáját
fel lehet lelni. Hogy ezeket a problémákat sikerült-e végül a szocio-horror tradícióitól
radikálisan elszakadva, kicsit is érvényes és érzékletes formában tálalnom, azt
persze nem tudom. De ha a "rendezett romok" közt itt-ott néha felsejlik egy-egy
emberi arc, akkor részemről kipipálva.