Mária

Merthogy most már nincs mit tenni úgyse. Ülök az ágyam szélén, és csak azon igyekszem, hogy teljen a tál. Nem nagyon van már minek kijönni, nem spriccel, csak csordogál, lassan, keservesen, az utolsó csepp már le se csöppen, csak kibuggyan és ott marad a hegyén. Letörlöm, lehet váltani. Megragadni két kézzel, indulni fentről, szorítani, nyomni, gyötörni ügyesen. A legutolsó kóbor cseppig kifejni a tejet. Néha arra gondolok, hogy ilyen lehet ölni. Marokra fogni a nyakát, és dolgozni rajta bátran, amíg kijön a szusz. De kinek a nyakát, és miféle szusz. Felállok szépen, és odamegyek a csaphoz. És beleöntöm a lukba az egészet. Aztán visszafekszem, lazulok és próbálok pihenni, de közben a fejemben már számolom, hogy mennyi van még vissza délig, amíg hozzák. Szegénynek, annak is csak enni kell.

Éjjel-nappal aggódom, hogy elapad a tej. Ha nagy ritkán elalszom, gyakran álmodom, hogy valami távoli, éles utcai zajra megpattan és körbereped és lapjával kizuhan az ablakon az üveg, nyílik az ajtó, és a hirtelen támadt kereszthuzatban belép a csecsemős Magdika nővér, mosolyog, mintha észre se venné, vagy mintha csak tüntetően nem venne róla tudomást, fölém hajol, anyuci, mondja, idő van, és nyújtja felém, és leteszi az ölembe a nyughatatlan, puha csomagot, miközben én már szörnyűséges kínok között gyürkélem és gombolom és igazgatom a pizsamám, és kivárom, amíg elfordul és elindul az ágyak között lavírozva kifelé, mert akkorra már biztosan tudom, hogy egész egyszerűen nincsen meg a mellem, a jókora, formás és szemrevaló cicik helyén csak a lappadt, sima bőr meg a bordák, és ahogy ott tapogatok és matatok a szélben, mintha csak az öngyújtómat keresném, vagy a tárcám, hirtelen és valahogy szokatlanul közelről megérzem dübörögni a szívemet, és erre rendszerint fölébredek, és mint az állat, hangosan, nyüszítve sírok, pedig tudom, hogy ez most szinte vétek, hiszen ezekben az első, kritikus napokban semmi sem lehet fontosabb, mint a nyugalom, a folyadék és a csönd.

Az egyedüli szerencse a bajban, hogy ezzel a hisztérikus és otromba viselkedésemmel nem zavarok jóformán senkit. A szobatársaim már rögtön az első közös szoptatás után testületileg átkérték magukat egy másik kórterembe, azóta se láttam őket, pedig jó lett volna megbeszélni ezt-azt. Csak egy kicsi, elgyötört asszonyka jött oda hozzám egyik délután a folyosón, az ő kislánya nyúlszájjal született, azt mondja, de az azért mégis egész más.

Most magam vagyok egy nagy, fehér szobában, csupa bevetetlen, sodronyos ágy, csak alattam cserélik naponta a lepedőt, de van, hogy még naponta többször is, és ebben nincsen semmi meglepő, rendkívüli helyzetekben mindig nehéz eltalálni a megfelelő arányt, a magam részéről még azon se lennék különösképp megütközve, ha egy alkalommal lepedő helyett egy bála szalmát hozna a személyzet, amit aztán kellő vastagságban szétterítenének alattam a matracon, a párnát kiemelnék a fejem alól, és a lópokrócról, mint a bőrt, lehúznák a huzatot.

Csak az a furcsa, hogy soha egy percig nem gondoltuk, hogy bármi baj lehet. A harmincadik hét tájékán volt egy ultrahang, azt mondták, hogy arra talán bejöhet a párom. Aztán szegény órákig csak álldogált a folyosón, le se mert ülni, hátha mindjárt szólnak, már a végén arra gondolt, megvan a baba. Pedig én csak feküdtem ott, mint egy ritka tünemény, kiraktam a hasamat, és vártam a zselét, és hagytam, hogy ahányan vannak, matassanak kedvükre a pompás, lankás ormokon, s mikor aztán kiszóltak, és bekérettek maguk közül még egynéhány érdeklődő idegent, és azok is csak bámulták a hentesfehér, rossz szagú köpenyükben idegesen vibráló ábrázattal a monitort, akkor azért egy pillanatra elbizonytalanodtam, meg is kérdeztem, de csak úgy halkan, súgva, bele a kéklő félhomályba, hogy esetleg, netalántán: lány? Azt mondták, hogy nemigen, mert van ott neki valami, csak az benne a különös, hogy valahogy másképp kunkorodik, inkább hátra, nem pedig előrefelé, ahogy ez úgy egyébként szokás.

Meg hogy mintha lenne benne csont.

Érdekes, gondoltam, és próbáltam figyelni, de közben egy hosszú, titkos pillanatra elöntött a büszkeség, fiad lesz, súgom majd a liftben a fülébe, és az első kártyás fülkéből felhívjuk a papát. Aztán már csak a pulzáló pontot figyeltem az ernyőn, mert persze a legfontosabb mégiscsak az, hogy él.

Aztán egyik éjszaka volt egy furcsa érzés. Sehogyan sem bírtam elaludni, csak feküdtem ott a párom mellett a derekam alá húzott paplanon, hallgattam, ahogy szépen, szolidan és megnyugtatóan egészséges ritmusban szuszog, és közben néztem, ahogy a függöny anyagán átüt a hold, emlékszem, hogy telihold volt, vagy már csak egy gondolat hiányzott, és már éppen azon kezdtem ábrándozni, hogy na mégis, hogy milyen lesz az arca, hogy ott lesz-e vajon már kezdettől a homlokán a jel, vagy csak később, bizonyos idő eltelte után, meg hogy a szeme, hogy muszáj-e vajon, hogy olyan valószerűtlenül kék legyen, hogy nem lehetne mégis inkább közönségesen csak fekete, mint mondjuk az enyém, és ahogy ott merengek és álmodom a fülledt, holdas éjszakában, egyszerre csak érzem, hogy hopplá, hogy ugrik egyet, megmozdul, de nem úgy, ahogy eddig, ez valami új és ismeretlen fájdalom, mert szinte fáj, ahogy nekifeszül, megindul és tülekszik, de nem rúg többé, nem rúgkapál a kis gonosz, hanem valami őrült iramban, erőnek erejével kapar.

Aztán másnap reggel a konyhában elfolyt a víz. Épp egy zsömlét szeltem ketté, hogy megkenjem halványan margarinnal és mustárral, ahogy szeretem, aztán meglepetésemben még egy ideig csak álltam, egyik kezemben a zsömle, másikban a kés, és egyiket se tudtam percekig letenni. És csúfondárosan hiábavaló életem minden bizonnyal leghiábavalóbb napja az lesz, mikor majd hetek múlva, azon a szomorú hétfő délutánon ott találom mindkettőt érintetlenül a konyhaasztalon, mintha nem is történt volna itt az égvilágon semmi. A zsömle persze már kemény lesz, mint a kő.

Aznap reggel József ölben vitt le engem három és fél emeletet, egészen a kocsiig. És befeküdtem hátra, mert már féltem ülni. Csak az a kár, hogy nem láthattam, mondta később egy igyekvő és érdemtelenül meghurcolt férfi bánatával, milyen szédült tempóban cikázott ő akkor keresztül-kasul a városon.

És nemhiába siettünk, mert már alig volt idő. Vetkőzzön, mondták, és egy nagy, fehér szekrénybe mindenestül elzárták a pakkot. Kaptam egy kis elölkötős, zöldpecsétes tunikát, amolyan viseltes, kincstári darab, előzőleg bizonyára alaposan kimosták, kimossák majd utánam is, gondoltam, de már csak jóval a szégyenletes események után, mert akkor én még jó ideig nem fogtam gyanút, anyámra gondoltam, gondolom, mert kire másra, és megpróbáltam kiszűrni az árulkodó zajokat, a félóránként innen-onnan felhangzó sikoltást és nyomában a rettenetes, véres torkú kánont, nem maradt más, két tenyérrel tartottam a hasamat, és igyekeztem ellenni és megmaradni csöndben, és mikor már nem volt mese, próbáltam figyelni, pontról pontra kilesni és követni a rendet, felfeküdni, ellazulni, szélről a két formás kis kengyelre kényelmesen ráhelyezni mindkét pucér lábamat, nagylevegőt venni, tartani, és lassan, pipálva engedni ki.

És közben azon gondolkoztam, milyen lehet felülről az arcom. Mert József akkor már mellettem állt, és egy hidegvizes kórházi kendővel törölgette lelkesen a homlokom, mondták neki, hogy az jót tesz, és azon nyomban abbahagyta, mikor szóltak, hogy elég, és szerettem volna, ha József ezen a rendkívüli, és most már bárhogy alakuljon, minden bizonnyal örökké emlékezetes órán is azt gondolja rólam, szép vagyok. Erre mindig, minden helyzetben ügyeltem, hosszú és kimerítő szeretkezéseink alkalmával kiváltképp, most viszont rémülten vettem észre, hogy egyre inkább kezdem elveszíteni saját keserves testem felett a kontrollt, a történések végképp, és akár egy gyomorrontás, feltartóztathatatlan erővel ragadnak magukkal, hirtelen azt sem tudtam, merre jár a testem, hogy melyik az, hogy hol vagyunk, hogy hol vagyok, és vagyok-e még egyáltalán, vagy mindez már csak a reflexek időn túli játéka, egy voltaképp kezdettől fogva komolytalan kísérlet végső és szomorú nekigyűrkőzése, meghaltam mégis, gondoltam ijedten, és akkor váratlanul elkezdett fájni a hasam. Ami meglepett, mert úgy különben sose fájt.

Megértem egy csomó évet, anélkül hogy tudtam volna, milyen az a rendszeres és kötelező női fájdalom. Éltem és virultam, miközben másoknak kész szenvedés volt jónéhány hosszú éve már az élet, ismertem egy lányt, aki olyankor három teljes álló napig egyfolytában sírt.

Ez persze már kezdettől, voltaképp az első véres ünnep óta bántott, így aztán már akkor, lányságom első, virágzó évében eltökéltem, hogy ha kell, akár életem végéig színlelni fogok. Emlékszem, egyszer órákig feküdtem a kád előtt a jéghideg kövön, vártam, hogy benyit és meglát az anyám, de dolga volt, és jó sokáig nem tudott bejönni, és már ment a híradó, mire végül észrevett, és rögtön meg is kérdezte, hogy Marcsikám, babám, mi baj, és aznap este még sokáig nem mentünk aludni, üldögéltünk a kád szélén és hallgattunk, mi nők, én boldog voltam és elégedett, úgy éreztem, ezúttal sikerült elérnem a célom, bár később, hosszú és gondtalan leányéveim során még nem kevés vesződségembe került, hogy szeretteimből a szenvedőnek kijáró szánalmat és babusgatást hónapról hónapra kikényszerítsem. De maga a fájdalom, ez a véres valóságot kísérő alhasi misztérium engem valami felemás kegyelem folytán mindvégig szerencsésen elkerült. Azt is csak úgy sejtettem, hogy körülbelül merre van a méhem.

És akkor most egyszerre, mintha minden visszatartott és kispórolt szenvedés elégtételt akarna rajtam venni.

Azt éreztem hirtelen, hogy be vagyok szorulva, derékig egy véres veremben ülök, hiába is tolom magam, nem bírok kijönni, egyre rángat és gyötör valami tétova erő, mintha még maga se tudná, lök és visszatart, és már kapaszkodni sincsen senki, csak a térdem, a tulajdon felfeszített testem, meg az ágy kihűlt vasa, itt hagytak mind, azám, egytől egyig lementek büfézni, dögöljek meg, vagy ha tetszik, másszak ki magam, segítség, gondoltam, de nem hallotta senki, és már éppen arra jutottam, hogy kész, hogy feladom, elengedem magamat és legyen, ami lesz, és akkor egyszerre csak látom, hogy na lám, visszajöttek, és már mind egy szálig ott tolonganak feldúlt ábrázattal és szorongó lélekkel alant, József a hatalmas, felesleges kezével, a doktor, a nővérek, meg még innen-onnan mások is, sokan, és az elborult és szinte már esdeklő tekintetükből látni, hogy most mindnyájuknak személy szerint tőlem függ a sorsa, hajrá, Mari, gondolom, és már dönteni se kell, csak engedni, hogy menjen, hogy meglegyen és végre testet öltsön mindnyájunk közös balvégzetére a történet maga, kint van a feje, kiált valaki, és mikor már csak egy bátor gondolat hiányzik, akkor valami ismeretlen eredetű erő besegít, szorít nekem, átlendít a nehezén, és kivárja szépen, amíg végzek. És nyomban utána magamra hagy.

És akkor ebben a szusszanásnyi, elfuserált csendben váratlanul jön valami jó. Egyszerre csak, mintha huzat érné, megérzem a bárányok leheletét az arcomon.

Ahogy olyan finom, langyos levegővel fújdogálják szelíden a szám.

És akkor a fejem fölött kigyullad és zizegve kialszik egy neon.

És akkor már tudni lehet, hogy baj van.

Később aztán sokat gondolkoztam, hogy mégis ki lehetett közülük az első. Vajon ki volt az, aki mindőjük közül elsőként, úgymond szemtől szembe látta, amit lát. Mert egyébként úgy képzelem, akadtak jó páran, akiknek egy darab ideig még csak fel se tűnt. Tettek-vettek, vágtak, varrtak és matattak, mint a gép, még az is lehet, hogy egész egyszerűen nem is néztek oda. Az a gyanúm, hogy például maga József is csak egy kicsivel később kezdett látni. Máskülönben kinek is szólt volna az a minden tekintetben boldognak tetsző mosoly, amelyet egy röpke pillanatra igenis ott láttam tündökölni az arcán. A magam részéről voltaképp meg mernék esküdni rá, hogy azokban a kritikus percekben József egy kedves, pöttöm, hamvas bőrű babát látott ott a nővérke véres kezében rugdalózni, mire a szíve nyomban csordultig telt apai örömökkel, ahogy erre egyébként már meglehetősen hosszú ideje készült. És csak akkor tört össze benne hirtelen és talán örökre minden, amikor meghallotta azt a különös és eszeveszett hangot. Ahogy a kis jövevény egyszerre csak igen-igen hangosan és panaszosan elkezdett ugatni.

És furcsa, hogy még akkor is mindenki csak állt. Az általános tehetetlenség és a kórházi levegőnek valami különös nehézkedése még egy pillanatig nem engedte, hogy a megszokott kerékvágásból kizökkenjenek a dolgok. A nővér azt a kicsi, lucskos, vérpiros és magzatmáztól fénylő szőrcsomót szép nyugodtan odatette a hasamra, mire a keserves és mindnyájunk számára olyannyira fájdalmas nyüszítés abban a szempillantásban abbamaradt. Az a kicsi valami a testem puszta melegétől megnyugodott és elcsendesedett. És akkor az a pillanat, az olyan volt, amit inkább csak utólag képzel oda magának az ember. Már minden megtörtént, ami megtörténhetett, és még semmi sem kezdődött el. Feküdtem ott egy összegányolt, perverz, idegen ágyon, elcsigázva, kisemmizve, kókadtan és üresen, megszomorított testemen egy egészséges, fekete szőrű kutyakölyökkel, akit épp az imént szültem a világra. És akkor, abban a lehetetlen pillanatban valahogy mégis az a botrányos és nagyvonalú gondolatom támadt, nem is gondolat volt, csak valami illanó, hűvös érzés, hogy ez van és kész. És egészen biztosan tudom, hogy abban a percben, aki csak ott volt, mind egy szálig egy az egyben ugyanezt a hűvösséget érezte magában, még ha később aztán sehogyan sem tudta megokolni magának ezt a pillanatnyi békét. Még József is csak állt ott, és csak hallgatott.

Csak egy gondolattal később vágódott hanyatt szegény, de akkor úgy, hogy mindannyiunk bánatára magával rántotta az infúziós műanyagcsövecskét, meg a hozzá tartozó sósvizes palackot. És tetézte a bajt, hogy később aztán úgy kellett hipóval felmosni utána, mert szegény minden lehetséges módon maga alá rondított. De akkor már mindegy volt, a dolgok akkorra már visszarázódtak a maguk hagyományos menetébe, és mi hárman, úgy, ahogy voltunk, ki voltunk a világból utálva. Máig se tudom, minek köszönhetjük, hogy nem zavartak minket azon nyomban haza.

Egy agyonhasznált lepedőbe csavarták a kölyköt, és a kezembe adták újra, hogy vigyem. Ez így önmagában mondjuk szokatlan eljárás, és tekinthető egyfajta túlkapásnak, rendes esetben ugyanis egy újdonsült anyuka legalább egy kerek napig föl se kel. Csak fekszik és örül. Nekem viszont korántsem esett nehezemre azon melegében összekapni magamat és elrejtőzni a kíváncsi tekintetek elől: bevonszolódtam az első női mosdóba, kitapogattam a villanykapcsolót, és felkapcsoltam a villanyt. Erőtlen és összevissza reszkető kezemmel nagynehezen megnyitottam a csapot, állítgattam egy darabig, aztán apránként és óvatosan alátartottam a "babát". Szegény tombolt és nyüszített, és ahogy a vízsugár alatt a bőrére tapadt a sűrű, fekete szőr, akkor lehetett csak látni, milyen kicsike és gyámoltalan a teste. A karjaim közt aztán különösmód egykettőre elcsöndesedett, és csak a szuszogásán lehetett érezni, hogy mennyire fél. Megtörölgettem, annak rendje-módja szerint visszabugyoláltam, és megpróbáltam szép csendesen ringatni kicsit. Aztán bevonultam a vécébe, a könyökömmel letöröltem az ülőkét, és ráültem. Egy ideig csak üldögéltem, aztán a csomónál óvatosan megoldottam a lepedőt, és pontról pontra vizsgálgatni kezdtem a testét.

És meglepődve láttam, hogy milyen aranyos.

A szeme persze még csukva volt, csak a nyakát tekergette ide-oda, talán szaglászott, talán egy csöndes zugot keresett, ahová bedughatná a fejét. Megpróbáltam kitalálni, hogy mégis miféle-fajta lehet, végül arra jutottam, hogy nincs mit tenni, minden bizonnyal korcs. De akkor már ez volt a legkevesebb. Azt viszont nem kis bonyodalmak árán, de előbb-utóbb sikerült kibogarásznom, hogy miként az meg van írva, nemét tekintve hím. Kedves kis fiúkutya. És mikor már majdnem elkezdtem örülni, egyszerre rám tört a keserves és mindent elöntő zokogás, és ki tudja meddig sírdogáltam ott, estére járt, azt mondják, mire ránk talált az angyalarcú Magdika. Feküdtünk a vécé kövén, én és a fiam. Hoztak vattát, hideg tejet, aztán talán szánalomból, talán csak a hivatalos eljárásrend fogyatékosságainak köszönhetően kaptunk egy igazi ágyat.

És azóta majdnem minden úgy megy, mintha legalábbis rendben lennének a dolgok. Gondoznak, etetnek, cserélgetik a lepedőt. És a ma reggeli vizit alkalmával végre kitűzték azt a bizonyos napot. Eszerint, ha minden jól megy, holnap délben mehetünk haza.

József, az áldott, üzente, hogy jön. Pedig az ominózus szerdai nap óta még csak bent se volt, és mikor aztán másnap este felhívtam, a telefonban is csak hallgatott. Csak én tudom, hogy az a reménytelen kattogás a vonalban, az ilyenkor attól van, hogy szegény kimondhatatlanul szenved. Azóta majdnem minden este hívtam, tegnapelőtt is, tegnap is, hátha mégis beleszól, de nem. És akkor most itt az üzenet, hogy reggel jön a kocsival. Nem is értem, mit akar. Hogy mégis mire számít. Vajon miért nem felejt minket csak úgy egyszerűen itt.

Úgy egyébként nem nagyon jött látogatni senki. Egyszer ugyan szóltak, hogy szaladjak, mert három feltűnően elegáns öregúr keres, aztán persze kiderült, hogy vicc volt az egész.

Gondoltam, a papa azért végül csak bejön. Harmadnapra felhívtam, mire az automata közölte, hogy megváltozott a szám. Hívtam a központot, ott meg azt mondták, hogy titkos. Hogy titkosítva van. Mindig tudtam, hogy ez egyszer be fog következni, de egy kicsit azért mégis bántott a dolog.

Most, hogy délig van még idő, csak fekszem és merengek. Behunyom a szememet, és megpróbálom magam elé képzelni az arcát. A két apró, villámló szemecskét, meg a jókora, büszke orrot. Néha azt érzem, hogy meghalok, ha azon nyomban nem engedik látnom. Máskor meg egészen tisztán és érthetően hallom, ahogy hív.

Egyik éjjel aztán kilopóztam, hogy akármi lesz is, meglesem a hálót. Kezembe kaptam a papucsom, és megpróbáltam hangtalanul és észrevétlen osonni. Emlékszem, hogy már messziről furcsálltam, ahogy az ajtó alatt, egy arasznyi, keskeny résen kiszökött és végigszaladt a félhomályos folyosón a fény. Ettől aztán egy darabig úgy tűnt, mintha magam is inkább azon a keskeny és bizonytalan fénynyalábon közlekednék, mintsem a jéghideg, pepita kövön. Mikor aztán odaértem, és vakmerőn és nesztelenül lenyomtam a kilincset, és egy ügyes mozdulattal bedugtam a résen a fejem, meglepődve láttam, hogy habár már éjfél is elmúlt, valóságos nappali fényben fürdik a terem. A csupasz falak, a mérleg a súllyal, a mosdó, a szappan meg mind az a tömérdek, picike ágy. És ebben a ragyogó, hófehér teremben békésen szuszog egy fészekalja jól fejlett gyerek.

Épp csak az egyik sarokra tolt és mindenféle praktikákkal körbekerített babaágyban hánykolódott csöndesen a zsebkendőnyi paplan. És ahogy lopva odanéztem, a paplan alól egyszeriben kivillant két lompos, fekete fül. És mintha csak intett volna a fülével, hogy heló, anya. Azt mondják, mióta itt van, egyszerűen képtelenség leoltani a villanyt. Már a kapcsolót is leverték, de minden hiába. A bágyadtan zizegő neoncsövekből egyre csak árad a titokzatos és szomorú verőfény.

Legtöbbször azon gondolkozom, hogyan lesz majd, ha nagy lesz. Legfeljebb ha pacsit adni megtanul, labdát visszahozni, feküdni, ülni, várni. Esetleg számolni, volt már olyan. Mire megöregszünk, megöregszik ő is. Kijárunk majd a ligetbe, póráz se kell. Bóklászunk a fák közt, szaglásszuk az avart. Mari néni meg az ő hűséges kutyája. Egy kivénhedt, közönséges, fekete kutya.

belső udvar (JAK-Kijárat, 1998)

Eurüdiké (Magvető, 2007)