MARKÓ ANITA cikke a szegénység irodalmi ábrázolásáról
Erdős Virág megszólalásainak szerkesztetlen változata
Engem a kétezer-tízes évek elején az az extrém szegénység vágott mellbe, amit vidéki cigánytelepeken és távoli falvakban, például Bódvalenkén láttam. Amivel ott szembesültem, az egy csapásra átformált bennem mindent, amit a jelenkori magyar társadalomról gondoltam. Emlékszem, hogy akkoriban volt is bennem valami keserű és dühös nyugtalanság, hogy a környezetemben élők ezzel nem akarnak, nem hajlandók, nem képesek számot vetni. Ezt én akkor a földrajzi távolságnak és a terep viszonylagos idegenségének tudtam be, és ezért tűnt később jó ötletnek a kőbányai Hős utca révén szó szerint közelebb hozni magamhoz is, és az olvasóim többségéhez is ezt a témát. Abban bíztam, hogy ha valami néhány villamosmegállónyira van tőlünk, akkor arra nehezebb lesz azt mondani, hogy nem a mi ügyünk. Az persze gyorsan kiderült, hogy az írói "jelenlét" jóval bonyolultabb kérdés, és az eltávolításnak sokkal kreatívabb pszichés technikái vannak, mint ahogy azt elsőre feltételeztem, de ennek ellenére egyáltalán nem bántam meg, hogy belevágtam.
Az a baj, hogy eleve a nyelv foglyai vagyunk. A nyelv pedig korlátolt és kegyetlen, mindig középre igazodik, mondhatni középosztályi érdekeltségű. A kifejezések például, amiket használunk, nagyon sokat elárulnak a gondolkodásunkról. A "hajléktalanságban élők" helyett használt "hajléktalanok" mintájára általában nem "szegénységben élő emberekről", hanem "szegényekről", "rászorultakról", "elesettekről" beszélünk. Mintha szegénynek lenni nem állapot lenne, hanem tulajdonság. Ráadásul nyelvtanilag ezek az összevonások legtöbbször befejezett alakok, ami már nem csak azt sugallja, hogy szegénynek, "elesettnek", "rászorultnak" lenni az illetők eleve elrendelt, immanens sajátossága, de azt is, hogy ez egyben végső, megváltoztathatatlan, bevégeztetett sorsuk is. Olyasmi, aminek a terhein maximum enyhíteni lehet, anélkül, hogy magát a felállást indokolt lenne megkérdőjelezni. Az irodalomnak -- és persze minden épeszűen gondolkodó, érző szívű embernek -- viszont pont az a dolga, hogy lépten-nyomon megkérdőjelezze ezt a felállást. Mert a szegénység nem természeti katasztrófa, és nem "az élet rendje", mint a betegség, az öregség vagy az ősz. A szegénység létezése társadalmi konstrukció eredménye, és ezért mindazok felelőssége (értsd szégyene és bűne), akik tagjai ennek a társadalomnak. Nekem íróként azon kell igyekszem, hogy ezt a trivialitást minden körülmények közt segítsek észben tartani.
A jó irodalom szerintem nem akarja direkt módon megváltoztatni a "nézeteidet", amit adni tud, az maximum a tisztánlátás képessége és a szembenézés bátorsága. Ettől nem feltétlenül fogod szebbnek látni a világot, viszont a "békés szemlélődő" pozíciójából mindenképp kimozdít - és szerintem ez a legtöbb.