Erdős Virág: Egy meghiúsult interjú nyomán
Idén májusban, a Magvető kiadó gondozásában jelent meg legújabb, Hősöm című verseskötetem.
A saját fotóimmal illusztrált könyv egy részét hagyományos versek alkotják, ezek közé amolyan félig kitakart dialógusok ékelődnek, amelyek számunkra is "hallható" szólama mindig egy-egy gyerekhang.
2018-ban egy civil csoport, a Hős utcában működő Kontúr Közhasznú Egyesület megkeresett, hogy készítsek érzékenyítő kiadványokat az ott élő gyerekekről. Ezek a belső használatra szánt kis füzetek tavaly, egy adománygyűjtő rendezvényhez kapcsolódóan láttak napvilágot, és bizonyos értelemben a mostani verseskötet előtanulmányainak tekinthetőek.
A Hősöm című kötethez írt kiadói ismertetőben ezt olvashatjuk:
"A Hős utcában található Budapest legnagyobb, jelenleg felszámolás alatt álló szegregátuma. Erdős Virág az utóbbi néhány évben sok időt töltött az itt élő gyerekek és felnőttek között, a versek az ő történeteiknek adnak hangot. A könyvben látható fotókat a szerző készítette a helyszínen."
A könyv megjelenése óta több interjú készült velem. Az egyik - végül különféle okokból meghiúsult - interjú kapcsán összegyűjtött gondolataimat adom most közre.
Amikor a Kontúr Egyesület hozzám fordult, akkor én már régóta kerestem egy olyan, lehetőleg szociológiai értelemben is jól körülhatárolható "terepet", amit végre hosszan, ráérősen és alaposan bejárhatok, és amin keresztül sokadszori nekifutásra is megkísérelhetem elmondani mindazt, amit egy ideje a világról gondolok. Ez azért volt a felkavaró élmények dacára is egy abszolút "szerencsés" választás, mert a Hős utcai szegregátum jelenleg maga is felszámolás alatt álló tér, épp ezért tökéletes alanyául szolgált annak a fura gyászmunkának, amelynek a jegyében az utóbbi néhány könyvem íródott. A világító testek - 100 kis budapest tulajdonképp a várostól, az ötven plusz a saját, személyes életemtől, a Hősöm pedig - kissé teátrális fogalmazva - egy mindannyiunk számára többé-kevésbé élhető Magyarországtól búcsúzik. Mindhárom könyv az áldozatokra koncentrál, és egy régóta tartó folyamat csendes eszkalálódásának "járulékos veszteségeit" veszi a maga szerény eszközeivel számba. Miközben egy-két baljós árnyat az előttünk álló szép, új világ meglehetősen sötét víziójából is belenget.
Véletlen, de tulajdonképp szintén szerencsés körülmény, hogy a Kontúron keresztül először a helybéli gyerekekkel kerültem kapcsolatba. Az érzékenyítő kiadványok készítése során heti rendszerességgel vettem részt az egyesület munkájában, ami azért volt jó, mert így nem kellett lépten nyomon magyarázkodnom, hogy ki vagyok, és mit keresek ott. A "közösségi nénik" egyike voltam a főként szocmunkásokból, szociológusokból, múzeumpedagógusokból álló egyesület többi tagjához hasonlóan, velük együtt hajkurásztam, párentáltam, dédelgettem és tartottam féken a közösségi foglalkozásokra érkező gyerekeket. Fejben pedig folyamatosan és megállás nélkül jegyzeteltem. A részvevő megfigyelés tipikus esete volt ez, észrevétlenül szövődő érzelmi kötelékekkel, és a tehetetlenség egyre nyomasztóbb terhével.
A besorolhatatlan státuszú jelenlétemmel kapcsolatban természetesen morális dilemmák is felmerültek. Időnként úgy éreztem magamat, mint egy beépített kém, akinek nincs más dolga, mint hogy hidegvérrel behízelegje magát, begyűjtse a szükséges infókat, aztán megírja a jelentését az ellenséges hatalom hírszerzőszolgálatának (értsd: könyvkiadás). Az ember ilyenkor nem nagyon bízhat másban, mint a saját tapintatában, önmérsékletében és empátiájában. A szegénységben és kirekesztettségben élő ember mindig szabad préda a nyilvánosság számára: egyszerre távolítjuk el magunktól és mászunk bele az életébe. A Hős utca ennek a kulturálisan jóváhagyott indiszkréciónak az iskolapéldája. A rendőrségi razziáknak és az áramkommandó akcióinak a mintájára hétről hétre valóságos hordaként rohanja le a házat vagy egy hírcsatorna stábja, vagy egy híveket toborzó kisegyház, vagy a jótékonykodó civilek adományosztó csapata, vagy épp egy szociológiai felmérést végző kutatócsoport. A Kontúr munkáját számomra - sok minden más mellett - épp az éveken át tartó folyamatos jelenlét hitelesítette - amit persze egy idő után megnehezített, hogy az általuk helyben bérelt, és a gyerekfoglalkozások kedvéért felújított kis helyiséget az önkormányzat egyik napról a másikra bezáratta. Nélkülük semmilyen legális indokom, semmilyen komolyan vehető alibim nem lett volna, hogy miért alkalmatlankodom ott hosszú hónapokon keresztül, tekintve, hogy az "Író vagyok, mesélj magadról!"-féle közelítés egyrészt ritkán működik, másrészt pont annak a gátlástalan eltárgyiasításnak a veszélyét rejti magában, amiből a legtöbb morális dilemma fakad. A Kontúr révén viszont a mindennapok tevékeny részesének, és az ott élők segítő bizalmasának érezhettem magamat, ami emberileg életre szóló élmény volt, művészi szempontból pedig óriási lehetőség. Ezért is éltem meg valóságos tragédiaként, amikor egy váratlan fordulat következtében lehetetlenné vált, hogy a füzetek elkészülte után is része maradjak ennek a kis civil közösségnek. A munkám így tulajdonképpen abban a pillanatban ért véget, amikor igazából elkezdődhetett volna. Ilyen értelemben ez egy félkész könyv: felvillant problémákat, legalábbis megpróbálja berántani ezeknek a problémás jelenségeknek a terébe az olvasót, de ennél tovább nem terjeszkedik. Bár van, aki szerint ez a kíméletes adagolás épphogy az előnyére válik.
A fotós technika, amit választottam, voltaképp ugyanennek a szűkszavú esetlegességnek a leképeződése. A kamera ráfókuszál a fűben-sárban-lépcsőfordulóban hányódó ezerféle lim-lom egyikére, felmutatja, helyzetbe hozza és elengedi. Persze lehetőleg úgy, hogy közben kiérződjék annak a mögöttes viszonyrendszernek a végtelen bonyolultsága és visszakövethetetlen rétegzettsége is, amely ezeket a magatehetetlenül kallódó tárgyakat mostanra egyetlen, közös síkba rendezte. Ahol egy hóba fagyott bögre, egy pipacsmezőben rohadó szánkó, vagy épp egy kibelezett focilabda-cafat színe és fonákja már ugyanabban a közös és parttalan apátiában várakozik.
Miközben az épületekről készült fotókból - első látásra talán meglepő módon - valamilyen katonás rend ridegsége árad. És érzésem szerint éppen ebben a többarcúságban rejlik ennek a város-szociológiai - és egyben kőkemény ideológiai - konstrukciónak a perverzitása. Az általában szélsőségesen kaotikus állapotokkal azonosított Hős utca, mint olyan ugyanis közben egy minden ízében tudatosan megkonstruált tér. A két épülettömb még a 30-as években, a városszéli nyomortelepek felszámolását követően épült - és vált mostanra maga is egy komplett katasztrófával felérő telepfelszámolás kísérleti terepévé. Szigorúan racionális és népnevelő szempontokat szem előtt tartva tervezték meg: nagyszámú ember gyors, hatékony és átlátható elhelyezését kellett lehetővé tennie. Közben viszont tágabb környezetét tekintve is egy kifejezetten militáns közegbe illeszkedik: a Készenléti Rendőrség, a Nemzetvédelmi Egyetem és a Terrorelhárító Központ telephelyének bűvös háromszögében helyezkedik el. Több oldalról is szögesdróttal és térfigyelő kamerákkal felszerelt, több méter magas kőfal veszi körül, odaátról időnként lövések hangját hallani, éjszaka pedig vakító fényű reflektorok világítják be a két ház közti hajdani játszóteret: akár egy börtön udvarát. Ebben a szisztematikusan megkonstruált, és lényege szerint durván felülkontrolláló térben zajlik mindaz, amit az ott élők - belülről - folytonosan fenyegető létbizonytalanságként élnek meg, mi pedig - kívülről - totális káosznak érzékelünk. A szisztéma lényege éppen az, hogy fenntartsa ezt a status quo-t: egyszerre büntesse és egyszerre tartsa benne ebben a hatalomtechnikai szempontból páratlanul előnyös, emberileg viszont közel élhetetlen patthelyzetben az érintetteket.
"fegyelmező / lakhely: könnyű / testi fenyítés", ahogy ezt a látens biopolitikai konstellációt a helyrajz című versben megpróbáltam megfogalmazni. Maga a hely, ahol vagy, a lakásod, a házad, az otthonod egy az egyben azonosítódik a bűnnel és a büntetéssel. Drogtanya. Bűnfészek. Nyomortelep. Ennek a nyelvileg is megtámogatott és ezáltal egyre inkább megszilárduló konstrukciónak az üzenete viszont korántsem csak befelé, az ott élő csóró, drogos, ingyenélő, koszos-büdös cigányok felé szól, nem csak nekik kell tudniuk, hogy "hol a helyük", és milyen sorsot "érdemelnek", az üzenet minket is "helyre tesz", minket is "helybenhagy" és hozzánk is éppolyan fenyegetően szól. Hozzánk, akik kívülről nézzük, figyeljük, kukkoljuk vagy épp tanulmányozzuk őket, miközben rendes, szabálykövető állampolgárok módjára a termelés és fogyasztás, vagy épp az isten-haza-család végsőkig lojális és fegyelmezett mantrájában éljük az életünket.
Tavaly egyik napról a másikra felröppent a hír, hogy a két Hős utcai háztömböt - még a minden lehetséges módon késleltetett telepfelszámolás befejezése, és az ott élők kiköltöztetése előtt - kerítéssel fogják körbevenni. Amint ezt meghallottam, elégedetten dőltem hátra a székemben, mert arra gondoltam, hibátlan volt a választásom - egy kerítéssel körbevett gettó tökéletes metaforája az országnak: egy valóságos kismagyarország. Már csak a határvadászok hiányoznak a kitört üvegű, takarófóliával elfüggönyözött és habszivacs-darabkákkal kitömködött ablakrések alól. Aztán kiderült, hogy az önkormányzat elképzelése szerint a kerítés beléptető kapujánál éjjel-nappal fegyveres őrök álltak volna. "élő / erő / levegőben / lógó kerítés"... (helyrajz)
A lakók ugyan a Kontúr segítségével pert indítottak az önkormányzat ellen, és egy ideig úgy tűnt, sikerül megakadályozni ezt a városrész "anti-szegregációs programjával" némiképp szembemenő kezdeményezést, de nemrég, úgy tudom, újra napirendre került a dolog. Bár meggyőződésem szerint az, hogy mi belássunk hozzájuk, tökéletesen megfér azzal a koncepcióval, hogy ők elzárva érezzék magukat. Ehhez voltaképp még kerítés sem kell, ott van erre a mi masszívan és készségesen szorongó kívülállásunk. A nyilvánosság itt is, mint oly sok esetben, a hatalom kezére játszik. Így tartjuk gyakorlatilag sakkban egymást - mindannyiunk, de legfőképp egy nem kifejezetten demokratikus társadalmi berendezkedés kifogyhatatlan fantáziájú konstruktőreinek örömére.
Végül is: ez a szabály. Ahogy a könyv utolsó, Szabály című gyerek-szövegének megszólalója mondja: "...van egy kis baj. / Ha körbeveszik a királyodat, és sehová sem tudsz lépni, akkor matt. / És az nulla fagyi." És mivel kénytelen vagyok számot vetni azzal, hogy még egy ilyen jelentéktelen kis verseskötet is része a nyilvánosságnak, és mint ilyen, az egyes társadalmi csoportokat egymás ellen kijátszó legkülönfélébb hatalmi pressziók eszköze lehet, ezért talán nem totális elvakultság a részemről azt gondolni, hogy nagy felelőssége van abban, hogy mit, mennyit és hogyan mutat meg ennek az össztársadalmi játszmának a személyes emberi konzekvenciáiból.
A könyv egyrészt egy kortárs költő (történetesen én), másrészt az ott élő gyerekek interpretációjában mutatja be a Hős utca világát. Persze egyáltalán nem gondolom, hogy ebben az egész kalamajkában kizárólag a gyerekek lennének az áldozatok. Viszont hogy ők azok, ahhoz nem fér kétség. Mint ahogy nyilván ahhoz se, hogy az ő narrációjukon keresztül nekem is könnyebb utat találni mindazokhoz, akiket egyébként nem biztos, hogy kicsivel több kerülővel, és máshonnan közelítve is el tudnék érni. Olcsó húzás, elismerem. Mentségemre mindössze annyit tudok felhozni, hogy ez egy bevonódott, megérintődött és elköteleződött ember végső, kétségbeesett próbálkozása. Mert mindaz, amit a versekben végiggondolok, mindaz, amit a fél-dialógusokból kihallunk, és mindaz, amit a fotókon látunk: rémálom. Ezen nincs mit szépíteni. De ez a rémálom már korántsem csak az itt megszólalók gyerekkora, élete, otthona. Ez a rémálom - akármilyen patetikusan hangzik is - lassan maga a hazánk.
Kezdettől fogva sokakban felmerülő, és bizonyos értelemben jogos kérdés, hogy a féldialógus-szerű gyerekszövegek vajon mennyire tekinthetőek dokumentum-jellegűeknek. A szóban forgó írások voltaképp a gyerekekkel folytatott hol spontán, hol kifejezetten programszerű beszélgetéseim irodalmilag "privatizált" változatai. Természetesen másképp az én szövegeim, mint - a kötetben egyébként fehér háttérrel és álló betűkkel elkülönített - hagyományos verseim, de ettől függetlenül abszolút a sajátomnak tekintem őket. Az irodalmi szöveg alapanyaga körüli tulajdonviszonyok tisztázása mindig kényes kérdés. Legutóbb pont az idei Margó fesztivál egyik online interjújában hallottam Háy Jánost ezzel kapcsolatban mentegetőzi. Mi egyszerűen így élünk, így működünk, ahogy ő fogalmaz: "kiszaglászunk dolgokat". A mű, mint olyan nyilván nem a billentyűzetnél kezdődik, és nem a szöveg végére kitett pontnál ér véget. Az életvitelszerű szaglászás és hallgatózás éppúgy a része, mint az utólagos keretezés. Én ezeket a szövegeket nem "lejegyeztem", hanem megírtam, és elhelyeztem egy könyvben. Ilyen értelemben nem nagyon tudok mit kezdeni az olyasféle jelentés-szűkítő címkékkel se, mint például a legújabb szörnyszülemény, az úgynevezett "szocio-vers". Ezek a szövegek nem dokumentaristák, ez a könyv nem szociográfia. Nem dokumentálni akar, de - a korábbi kiadványokkal ellentétben -, már nem is egyszerűen csak érzékenyíteni. Ugyanis nem azt állítja, hogy van megoldás, csak a hozzáállásodon kell változtatnod, hanem azzal szembesít, hogy nincs megoldás, pedig: lehetne. Ehhez viszont a világon kell változtatni.