"Otthontalan alkotás"*
A Fedél Nélkül utcalap,
és a Corvinus Egyetem mesterszakos diákjainak közreműködésével megrendezett
"Otthontalan Alkotás" című művészeti kiállítás és jótékonysági esemény megnyitójára
Jóestét kívánok, Erdős Virág vagyok, nekem jutott az a megtisztelő feladat, hogy megnyissam ezt az igazán figyelemreméltó kiállítást, amely látszólag egy a sok közül, de valójában szinte minden létező paraméterében eltér egy átlagos képzőművészeti kiállítástól.
Éppen ezért egy sor olyan kérdést felvet, ami itt és most, 2022 Magyarországán, pláne Budapesten, pláne Budán, egy, a "társadalmi kérdések" iránti elköteleződésére olyannyira büszke kulturális térben emberileg és esztétikailag, morális és művészi értelemben egyaránt – minimum: életbevágó.
Úgyhogy én most nem dicsérni jöttem. Nem lelkesedni, nem értékelni, nem méltatni, és főleg nem udvariaskodni fogok, hanem: kérdezni.
A sorozatos krízisek korát éljük, másunk sincs, csak a tanácstalanságunk. A tegnapi válaszaink már nem érvényesek, újak még nincsenek, de ami ennél is nagyobb baj, egyelőre nincsenek bátran megfogalmazott kérdéseink se. Valaha talán voltak, de azóta elhitették velünk, hogy ezek a kérdések nem relevánsak, nem időszerűek, és nem szalonképesek. Hogy mindaz, ami percről percre, lépésről lépésre egyre inkább megkérdőjeleződik bennünk, az valójában "nem kérdés".
Szegről végről magam is művész vagyok, ezek a kérdések számomra is égetőek. Egy csomószor előfordult már velem is, hogy elmulasztottam feltenni őket, vagy rossz kérdéseket tettem fel, vagy rossz kérdésekre rossz válaszokat adtam. Pedig minden könyv, minden kiállítás üzenet, olyan titokzatos és delejes hatalom, amivel képesek vagyunk egymás gondolkodását, következésképp: a világ folyását alakítani.
Én leginkább verseket írok – úgyhogy ezek természetesen "költői" kérdések lesznek. Ártalmatlanok és kellemetlenek. Nem bántani akarnak, csak provokálni.
Mert a kérdés mégiscsak az, hogy megy-e a kiállítások által a világ elébb.
Lehet-e "otthonunk" a kultúra.
Lehet-e otthonunk egy szélsőségesen elitista, és az identitását a beavatottságra, ergo az elzárkózásra építő jelenkori kulturális scéna.
Lehet-e "otthonos" egy kiállítás.
Lehet-e "otthonos" egy budai bérház emeletén berendezett, és minden játékos külsőségével polgári otthont imitáló kiállítótér.
Lehet-e tető, vagy akár "fedél" a fejünk felett egy darab megfestett vászon, ha amúgy, igazából "fedél nélküliek" vagyunk.
Segít-e a világon a művészet.
Segít-e a művésznek az alkotás.
Segítség-e egy művésznek, ha hozzásegítjük az alkotáshoz, illetve segítünk láthatóvá tenni az alkotásait.
Lehet-e segíteni bajban lévő, ez esetben hajléktalanságban élő embereknek úgy, ha kiállítást rendezünk számukra, és ezzel kvázi "kiállítjuk" őket a világ elé.
Mit "állítunk ki" ilyenkor?
A művet?
A krízist, aminek ellenében ezek a művek megszülettek?
A saját segítő szándékunkat?
A kulturált civilek jószándékát, amiért hálával tartoznak? Az intézményrendszer jószándékát, ami ideig-óráig életben tartja őket?
"Hajléktalan és hátrányos helyzetű művészek alkotásainak bemutatása" – áll a plakáton.
De miféle szelekciós elv alapján kerülnek külön térbe ezek a képek?
Miféle paralimpiai logika alapján kerülnek külön gyűjteménybe majd idővel ezek az alkotások – egy mégoly professzionális muzeológiai munka és művészi hagyatékgondozás eredményeképp.
A "szeretetteljes szegregációnak" miféle kulturális vetületével van itt dolgunk.
Lehet-e a kiállító művészek kiválasztásában egyáltalán úgymond "kurátori szempont" a társadalmi helyzet.
Küzdhetek-e a társadalmi kirekesztés ellen úgy, ha közben külön kategóriaként címkézem fel a hajléktalanságban élő emberek és hátrányos helyzetű művészek által létrehozott alkotásokat?
Nem lesz-e ezáltal még inkább "szemmel látható" realitás maga a kirekesztés. Nem történik-e meg, nem követődik-e el épp ezáltal újra.
"Mert növeli, ki elfödi a bajt", mondja Illyés, de nem növeli-e az is, aki úgy teszi láthatóvá, hogy közben tényként kezeli, és adottságként fogadja el.
"Hiszünk abban, hogy a művészet hidat teremt a hajléktalan emberek és a többségi társadalom között" — olvassuk a kiállítás fb-eseményének felvezető szövegében.
De valóban "hidat" teremt-e egy ilyen kiállítás, vagy épp ellenkezőleg: kimaxolja a szakadékot.
Vagy rossz irányba tapogatózom? A kiállítás legfőbb erényének épp azt kell tekintenünk, hogy az érintetteknek végre nem csak "hangot ad" a tágan értelmezett szegénységirodalom és a szegényábrázolás régi, rossz hagyományainak megfelelően, hanem hagyja, hogy ők maguk "beszéljenek"? Haziel a nappali melegedők világáról? Molnár Móni az utcai igazoltatások abszurditásáról, Csatesz és Szamóca az út szélén ülő ember fájdalmáról?
De akkor vajon miért egymásnak beszélnek ezek a képek? Miért vannak itt és most egymásra zárva, miért nincsenek kifelé fordítva, helyet kérve a nagy, közös kulturális piactéren. Vajon miért nem abban lettek megsegítve, hogy a művészet erejével ott próbálják meg "felnyitni a szemeket", "megnyitni a szíveket" és "áttörni a közöny falait" – már ha szabad ilyen patetikusan fogalmaznom. Miért tűnik mindez mégis valamiféle szégyenletes és intim "belső ügynek", nem pedig a legalapvetőbb közügynek, amivel előbb-utóbb mindannyiunknak szó szerint: szembesülnünk kell.
Célunk megmutatni a Fedél Nélkül alkotóinak értékét a nagyközönségnek — olvassuk ugyanott.
De nem trivialitás-e azt "üzenni" egy kiállítással, hogy lám, a hajléktalanságban élő emberek is értékesek? Tudnak festeni? Képesek lerajzolni egy fát? Meg tudják fogni a ceruzát?
És ellenkezőleg!
Nem képmutatás-e azt állítani, hogy mindez az átlag magyar népesség, sőt, az átlag magyar kiállításlátogató népesség számára evidencia.
Máskülönben nem kivételes kiváltság-e itt és most, a kétezer húszas évek Magyarországán a művészi tehetség kibontakoztatása. Nem luxus-e rajzolni, festeni, írni? Nincs-e a művészeti tevékenységnek anyagköltsége?
És ha van, akkor vajon fair dolog-e deprivált körülmények között készült műveket hagyományos "keretek között" kiállítani?
Része-e a kiállítás koncepciójának, hogy látható legyen az a bizonyos "hátrányos helyzet", az a nehéz sors, azok az akadályokkal és kihívásokkal teli életkörülmények, amelyek között ezek a művek készültek.
Része-e a kiállítás koncepciójának, hogy a képek fonákját is felfedje és mintegy leleplezze (holott egy "hagyományos" kiállítás esetében ezt nyilván nem tenné). Fontos-e tudnom, hogy Dárdai Balázs (Rénó) tájképe jobb híján egy újbudai lakossági információs tábla hátoldalára készült.
Szabad-e látnom Dvorcsák Gábornak a körülmények szorításában (!) befejezetlenül maradt képeit, és érdemes-e ezt részben művészi koncepcióként elkönyvelnem.
Akarja-e a kiállítás, hogy elmerengjek a szűkös anyaghasználaton, és elgondolkoztasson például a golyóstoll, mint választott (!) művészi technika, például Szamócza képein.
Vagyis: szándéka-e a kiállításnak, hogy kísérleti alanyként tekintsek a kiállító művészekre, akik lám, egy bizonyos szintig még egészen szélsőséges körülmények között is képesek "teljesíteni".
És ha éppenséggel tetszik egy kép? Akkor nézőként vajon minek örülök?
Annak, hogy Deli Bálint Attila világfa-kollázsa milyen szuggesztív, hogy Hajdú Zoltán Haziel temperaképei milyen hangulatosan idézik meg a naiv festészet klasszikus hagyományait, hogy Csatesz grafikái milyen kifinomultan és talányosan szépek?
Vagy annak, hogy a személye köré vízionált rettenetes életkörülmények ellenére milyen kifinomultan és talányosan szépek?
Lehet-e vajon a műélvezés legitim komponense a szánalom?
Vagy létezik mindentől független műélvezés?
A hermeneutika összes tétele hamis, és igenis képesek vagyunk egyrészt a befogadói előfeltevéseinktől elvonatkoztatva, másrészt a kiállítás által kihangosított kontextustól függetlenül szemlélni egy képet?
Vagy erről szó sincs, erről a romantikus ambícióról eleve lemond a képek és művészek válogatója?
Egyenesen az a cél, hogy nézőként benne maradjak ebben a manipulatív feszültségben, és értékesebbnek lássak egy műalkotást, mint amilyen?
Ez esetben vajon ez a jószándékú manipuláció a művész kifejezett beleegyezésével történik?
Ő ennek a torzító hatásnak tudatában van?
Önként mond le a szabad és független művészi megmérettetésről?
Kedvére való ez a játék?
Nem sérti a méltóságát?
Vagy éppen erről, a saját méltóságáról mond le, és éppen azt bocsátja áruba, amikor egy jótékonysági esemény eszközéül kínálja fel?
Ez esetben ő vajon ugyanazt "adja", mint amit mi "megveszünk"?
Lehet-e egyáltalán egy művészeti kiállítás ezekkel a paraméterekkel jótékonysági esemény.
Használhatom-e saját jótékonykodásom céljára azt, akinek a javára jótékonykodni akarok.
Ildomos dolog-e nehéz sorsú emberek, nehéz körülmények közt készült, esztétikailag nehezen besorolható műveit kvázi közszemlére tenni, és ennek a sok szempontból problémás aktusnak a közbeiktatásával pénzt gyűjteni azoknak a szociális intézményeknek a javára, amelyek amellett, hogy életben maradásuk zálogai, társadalmi státuszuk fenntartói, és kirekesztettségük szimbolikus terei is.
Egyszerű dolog-e segíteni.
Lehet-e szépen?
Lehet-e körültekintően.
Lehet-e szerényen és önkorlátozóan.
Lehet-e kompromisszumok nélkül.
Lehet-e célunk, hogy élhetőbbé tegyünk egy embertelen rendszert anélkül, hogy erre az embertelenségre minden létező felületen felhívnánk a figyelmet.
Lehet-e célunk, hogy élhetőbbé tegyünk egy embertelen rendszert anélkül, hogy ezáltal részt vennénk a konzerválásában.
Szabad-e elhitetnünk magunkkal, hogy van kerülőút.
Hogy a művészet pont egy ilyen rövidebb, békésebb, kellemesebb parti ösvény az óceánhoz.
Egy barátságos kiállításmegnyitón minőségi borokat kortyolgatva vajon nem mondunk-e le a rendszerkritika radikálisabb, kérlelhetetlenebb, ám kétségkívül sokkal kevésbé esztétikus és szalonképes formáiról.
Ám szabad-e mégis-mégis mindezen dilemmákon felülemelkedni.
És mindezen dilemmákon felülemelkedve képesek vagyunk-e ma este őszintén együtt örülni az itt kiállító művészekkel – Ádám Orsolya Máriával, Juhász Ibolya Juhival, Kovács Bélával, Molnár Mónival, Pethő N. Gáborral, Renoval, Szamóczával, lélekben Csatesszel, Val Morggal, Dvorcsák Gáborral és Haziellel – gratulálni a kiállítás ötletgazdáinak, megköszönni a szervezők munkáját, a vendégeket pedig bőkezű adakozásra, neadjisten műtárgyvásárlásra bíztatni úgy, hogy közben nem futunk el szemérmesen és neadjisten megbántódva az imént felvetett kérdések elől.
* 2022. NOVEMBER 12., SZOMBAT, 17:00 Otthontalan Alkotás - Művészeti kiállítás a MANYI - Kulturális Műhelyben