Kedves Április!
Oppárdon: Drága Lizám!
Te azt el se képzelheted, milyen nagyon bolondosan alakult itt minálunk az utóbbi idő. Kezdve ott, hogy akár hiszed, akár nem, eljött értem a Lajos. Tudod! Nem a Hatvany, de majdnem.
Hétfő volt, mint általában, éppen annak rendje szerint ozsonnáztunk az urammal, mikor hallom, hogy valaki erősen kopog. De nem ám az ajtón, ahogy egyébiránt szokásban van: hanem a falon. Kapom magam, odaugrok, ki lehet az, tekingetek, uram fia: a Lajos! Kicsit görbe, kicsit sánta, de egyébként úgy hidd el, hogy szőkébb, mint egy matador, és sármosabb, mint valaha. De még az a rózsaszál is ott lifegett a hajában, amit húsz évvel ezelőtt én dugtam oda. Nahát, Lizám, gondolhatod, alig bírtam megállni a lábamon. Odalépett, kezet csókolt, közölte, hogy Donnerwetter, meg hogy ő már eleget rítt, eleget busongott, akárhogy is próbálkozik, nem tud tovább énnélkülem élni. Nahát, nahát, mondom neki, értem én, csak az a kérdés, mi legyen az urammal. Tanakodtunk, tanakodtunk, mi legyen. Először is adódott, hogy kidobjuk az ablakon. Hopplá, mondta Lajosom, még hessentett is a kezével, aztán berántott a firhang mögé, megfogta a mellemet, és adott egy hosszú csókot. Mikor ezzel megvoltunk, főztem egy jó libamájat, megúsztattam ebben-abban, feltálaltam az uramnak, tessék. Szusszant egyet az én uram, s attól fogva úgy aludt, mint réten a pipacs. Akkor aztán nagy titokban mögé lopakodtunk, megragadtuk kétfelől, és szép sorjában ráncigálni kezdtük a fotőjből. Odahúztuk, mint egy zsákot, és már rögtön próbáltuk is tutyakolni kifelé az ablakon. De ahogy zsupsz, nagy nehezen kipöcköltük, akkorra meg egyszeriben belém nyilallt, hogy atyavilág, benne maradt a briliánsos ládikámnak a kulcsa a zsebében. Jaj, Lalikám, rikkantottam, de az én jó Lajosom már azon nyomban tudta is a dolgát. Úgy kihajolt, majd kihuppant, de még pont a koppanás előtt egy minutával megfogta a fülinél, és húzta-vonta befelé, mint egy döglött compót. Igen ám, de mikor már ott kandikált szegény uram a párkány kies szélinél, akkorra meg újabb súlyos bonyodalom támadt. Hogyan, hogy nem, de a hosszas hercehurca közepette kiugrott az álom a szeméből, és most eszét vesztve ordibált, hogy tele van a nadrágszára akácfalevéllel, s lennénk olyan gardedámok, szednénk onnan ki neki, mert szúrja. Na, erre én szemhunyásnyit odakacsintok a Lajosomnak, és kezdem neki fennen hangon mondani, hogy Lajos úrfi, így meg úgy, mekkora nagy kisztihand, hogy útban épp a légióba, éppen erre masírozott, és egy csöppet benézett, hogy van-e itthon valaki, vagy se. Hát erre az én Lajosom visszakacsint, mert le volt ez már tisztázva, hogy vissza kell majd neki szépen kacsintania. Akkor aztán kezdi ő is mondani, hogy részéről a szerencse, meg hogy a nagyságosuramnak a szolgálatára, satöbbi. De ahogy így bozsevál, bozsevál, szegény uram gyanút fog, és kezdi lassan kapiskálni, hogy hohó. Hogy mi a fészkes istennyila folyik itt. Hogy ez a Lajos bizony-bizony nem is lehet más Lajos, mintsem az ő hosszantartó házi boldogságának a megrablója. Úgyhogy épphogy visszakapta nyomorult az életét, azon nyomban nekikezdett hőzöngeni, hogy így meg úgy, hogy nem le lett-e fixálva, hogy ötszáz pengő ellenében többé be se teszi ide azt a büdös lábát ez a sunyi fejű öreg kappan, mert különben jaj neki. Na, erre már megijedtünk, mondtuk neki reszketve, hogy így meg úgy, mekkora egy tragikus nagy tévedésben van is ő, tekintve, hogy ez a Lajos nem az a Lajos, de nem ám, hanem bizony éppen hogy egy másik. Mert azt még a vak is tudja, kezdtük neki magyarázni, hogy a város per pillanat tele van a legbetyárabb ilyen-olyan lajosokkal, akik mind-mind be lettek az elszakított országrészekből telepítve. De az uram csak erősködött, hogy így meg úgy, hogy nem evett ő szalicilt, és már rögtön ugrott is, hogy kikapja a fakkjából a titkos svájci pisztolyát. Na, erre már Lajosomnak sem maradt más választása, kénytelen volt színt vallani, hogy elkerülje a bajt. Elfordult egy pillanatra, lerántotta magáról az álorcáját, odadobta a pamlagra, és közölte az urammal, hogy vége van a purpárlénak, ő a végrehajtó. És hogy most már ne tessen itt agyba-főbe panamázni, hanem inkább tessen szépen rakodni a gramofont meg a vitrineket. Az volt ugye a koncepció, hogy majd a nagy pakolásban felpattanunk a teherautóra, és a ponyva alatt meglapulva kirobogunk Buenos Airesbe, onnan meg irány Surány. Igen ám, de sajnos később mindhiába stíröltük a szállítmányozókat, végül még egy árva lajtoskocsi se jött, tekintve hogy akkorra már mind az összes gépjárművet egytől egyig átalakították hidroplánnak, és menni kellett nekik Addisz-Abebába, hogy ott legyenek, és védjék a hazát. Így hát az én gavallérom jobbnak látta villámgyorsan búcsút inteni, leszaladt a hátsó lépcsőn, bepattant az első vörös postakocsiba, és hipp-hopp elszelelt. Na, mi meg csak álltunk ott az egy szem hatósági végzéssel a tulajdonunkban, pluszba még a hátunkra is kitűztek egy cédulát, hogy hülye, meg hogy burzsoá. Amúgy meg csak kihajigáltak mindent az utcára, és a proletárok mind az összes hacacárét elhordták haza. Nem is maradt más egyebünk, csak a becsületünk, meg a zongoránk. Na most aztán mitévők legyünk. Hát, nem volt mit tenni, kiültünk az urammal a ligetbe, hogy csak-csak szépen elklimpírozgatunk ott a szabad ég alatt, amíg helyreáll a tisztesség, és elvonul a fejünk fölül a vérzivatar. Bekvártélyoztuk magunkat egy jó fekvésű, szép, kubai szivarfa alá, és vártuk, hogy mi lesz. Telik-múlik az idő, de semmi. Hát egyszer csak az történt, hogy kisütött a nap. De nem elég, hogy kisütött, mert ráadásul megállott egy omnibusz a szivarfánk előtt, és leugrott róla egy régi kedves ismerős, aki pedig nem volt más, mint Zita királynő. Na, odajön, érdeklődik, hogy megy a háztartás, hát, mondjuk neki az urammal, hogy prímán. De már megkínálni nem nagyon tudtuk semmivel, mert nem volt otthon más egyéb, csak Réthy-féle pemetefűcukorka, de mindegy. Hát ahogy ott nyeli sorban befelé, látom ám, hogy valami csöpp feketeség lifeg neki az álla hegyén. Nézem, nézem, hát egy igen-igen ismerős kis szakállpamacs. Ebből aztán egykettőre kikombináltam, hogy ez a szőrös képű, fura kis nő nem lehet más, mintsem az én kedves, huncut, trónbitorló Lajosom, mégpedig egy nagyon csinos Holzer-féle toalettben. Hát, Lizám, most mi legyen? Rettentő nagy szerencsém volt, mert az uram a mindenfelől reá leső konkurencia elől pont beugrott a zongorába, és éppen azon mesterkedett, hogy megpróbáljon összeütni egy jó kis koncessziót, amivel aztán egy csapásra kiüthetné a híres-neves Rockefeller urat a nyeregből. Na, amíg ő tett-vett odabent, addig én szépen fogtam magamat, kipenderültem a Stefániára, és eldaloltam egy nagyon fess kis dalocskát a szerelemről. Azt, amelyik úgy indul, hogy Matild, maga mindenáron zülleni akar. Akkor aztán sejehaj, én és az én Lajosom kéz a kézben felpattantunk a szelek szárnyára, és elrepültünk oda, ahol senki se lát. A férjem ugyan kis idő múltán észbekapott, viharfelleg képében utánuk röpült, és megpróbált minket a föld alól is előkeríteni, de nem bírt. Megüzentem neki feketén-fehéren, hogy most már emberelje meg magát, üljön szépen vissza a helyére, és egye meg az ozsonnáját, mert a vége az lesz, hogy kiszárad a huszárfánk, és megbőrösödik a kakaó.
Úgyhogy így élünk, drága Lizám. Lenne még pár fejlemény, de azokról, ha lehet, inkább legközelebb. Épp most szólt a kismádám, hogy indul a vizit. Hopp, míg el nem feledem! A kedves öreg professzor az üdvözletét küldi. Tudod! Nem a Freudzsigmond, de majdnem!