Józsefváros felett az ég

Úgy lógott ott a drótkerítésen, mint egy fennakadt izé. 

Behajlított karját maga fölé tartotta, 

ettől aztán az egész teste valahogy kifordult, 

mint akit a könyökénél fogva húznak fölfelé. 

Olyan sivár látvány volt, hogy jóformán beleolvadt a tájba. 

Én is csak azért mentem oda, hogy végre szemtől 

szembe lássak egy ilyet. 

Azt mondják, lassan tele van velük a város.

Azért az eléggé undorító, hogy valaki csak úgy lóg. 

Alá kellett kerülnöm, hogy alaposan kifigyeljem a képét. 

Vizsgálódom békésen, és egyszerre látom, hogy él. 

A testét csak a szél himbálja, de a szeme az mozog. 

Ide-oda jár a szeme, mintha azt akarná mondani, hogy hajrá, 

gyerünk, kapjam magam, piszkáljam le valahogy,

és vigyem innen azon nyomban haza a melegbe. 

Fogjam meg a kezemmel azt a szálkás, öreg testét, 

és próbáljam valahogy leráncigálni a drótról. 

Intettem a fejemmel, hogy eszembe sincs. 

Az ilyesmi nem megy csak úgy. 

Akármilyen csont és bőr, ennek itt most súlya van. 

Eszembe villant, hogy még majd rám talál zuhanni, 

az utolsó maradék rémült erejével nekilódul, ellöki magát, 

és ráugrik a hátamra, mint egy gonosz állat. 

Persze óvatos voltam, és kellőképpen ravasz. 

Nem mentem hozzá egészen közel.

Azt, mondjuk már egyből láttam, hogy részeg, mint a föld. 

Az ilyeneknek jó messziről látszik a szemén. 

Meg mindenén. A ruházatán. 

Pláne, hogy a nadrágján kajánul virít a folt. 

Már be se issza magába a fáradt, rossz anyag. 

És bűzlik is már, valósággal bűzlik, mint a sajt.

Akkor hagytam ott, amikor elkezdett sípolni. 

Nyitogatta a száját, és időnként jött belőle az a jellegzetes, 

hosszan kitartott hang. 

Valami beteges, elcsigázott szoprán. 

Félni kezdtem, hogy most majd az jön, hogy leköp, 

vagy leokád, 

vagy bármi módon megkísérel törődni velem. 

Azt gondoltam, legjobb lesz, ha indulok haza. 

Ez is megvolt, mégsincs este, láttam ilyet is.

Volt egy dolog, ami azért nem hagyott nyugodni. 

Kíváncsi voltam, ott van-e a hátán az a micsoda. 

Odébb mentem kicsivel, és úgy fordultam, hogy lássam. 

Minden stimmelt, a lapockájából lógott valami rongy. 

Kicsit véres volt, kicsit olajos és koszlott, 

de a tövénél még látszott egy-két satnya, sárga toll.

Lenni jó (Magvető, 2000)