Háborúban hallgatnak

22 02 24

Nem hallgatnak.

Ordítanak.

Letépik a fülemről a tenyeremet,

és azt ordítják, hogy stratégiai nyugalom.

Meg hogy termobárikus rakétavető.

Marjanyivka, Zaporizzsja, Bila Cerkva, Irpiny.

Az elmém rohamtempóban kondicionálódik,

és ismeretlen földrajzi nevekhez társít

apokaliptikus víziókat.

Hisztériás vaksággal és spontán

deperszonalizációval próbálkozom,

de lefegyvereznek.

Szőkék és ellenállhatatlanok,

körém állnak, fölém hajolnak, beterítenek, mint az agyköd,

és forgómotoros tetoválótollal

idegen szavakat tetoválnak a frontális lebenyembe.

Morgató Szirénapróba.

Evakuációs Ellenőrzőpont.

Mobil Krematórium.

Az idegrendszerem kétségbeesetten jegyzetelni kezd,

a lelkem hosszában kettéhasad,

mint egy panelhibás monitor.

Olyan erővel szuggerálnak,

hogy a fejemben megszólalnak a légvédelmi szirénák,

és robbanások hangja rázza meg

a telefonomat.

Régen nem így volt:

öleltek, csókoltak,

tollbamondták a legjobb részeket.

Most az egyikük megüt.

A dobhártyám beszakad,

a pangó váladék,

mint egy összekészített bőrönd, lángra lobban,

én értékeimet hátrahagyva

a külső hallójáraton menekülök.

A híd, ami az úgynevezett valósággal összekötött,

megsemmisítő találatot kapott.

Üres csajkaként hánykolódom a feldolgozhatatlan

intenzitással hömpölygő hírfolyamban,

a partot belógó faágak szegélyezik,

mint egy alternatív világmagyarázat

kibontatlan motívumai.

Egy részletkérdésen fennakadok,

és kimászom a partra, mint az izmosúszójú hal.

Felegyenesedem,

hogy sokadjára is meghódítsam a szárazföldet.

A távolban a civilizáció

fehéren füstölgő relikviái és három

agresszívan integető nőalak.

Információs törmelékek közt botorkálok,

észreveszek valamit,

lehajolok érte.

Megpróbálom összeszedni a gondolataimat.