Elmondanám ezt néked, ha nem unnád

Nyugat 100

De biztos unod.

Nem is mondom inkább.

Igazad van, minek is, ha

lopok is,

meg csalok is,

de mindegy, most már belekezdtem,

körbenézek, ha már ideestem,

az éjszakai fényben fürdő

Budapesten.

Alszik a város, nem

jár a troli,

ott

szuttyog a vackán egy randa proli

(nincsen semmi furcsa benne:

egy halott, aki

sajtot enne),

bácsika oson, viszi a cuccát,

közműépítik a Logodi utcát, de

egyébként majdnem minden a régi,

a villamos új csak, a Jászai téri

McDonald's elől most indul egy néni,

a zebrán egy árnyék teste zuhan át,

ja,

az Üllői úton már nincsenek

fák.

Se bokor, se semmi.

A költők persze mérgesek, de a

költőnők is rémesek,

vastagok

és szélesek,

és semmire se képesek, csak

súgnak-búgnak, ahogy szoktak,

randi után taxit fognak,

hogyha nem jön, áll a bál, a száj

kigyulladt víziókat kiabál,

és a jók,

ha éhesek,

pont akár a vétkesek,

a párjukkal egy félreeső New York-szepáré helyett

a népszerű és méltán trendi

Alcatrazba mennek

enni.

Beesznek,

és ennyi.

Nincsen semmi extra cécó,

a nőknek is elég a

szép szó,

lesik, értik, kooperálnak,

rákkoktélt se reklamálnak,

hazafelé csendben mennek

körútján a végtelennek,

olykor-olykor meg-megállnak,

lehajolnak,

odahánynak,

aztán eszelősen, bután

rínak a mamájuk

után,

közbe né'!

a derűs ég

csupa tűz és

csupa jég, de

ne keresd az indokát,

csukd be szemed,

fogd be szád,

megvirrad, azt

joccakát.

Mit mondhatnék?

Ez az élet.

Kosztolányinak szegénynek

volt erre egy régi, ócska

túlspilázott verziója,

most már mindegy,

láthatjátok,

akár igaz, akár kamu,

már csak csupa

por és hamu.

Keresheted őt, de nem leled, hiába:

én állok minden

garzon ablakába',

igaz, hogy már kicsi rám, de

az a pötty

a pizsamám,

felettem az üres ég,

és úgyis minden

hülyeség.

Hátrahagyott versek (Magvető, 2017)

A Trabantfejű nő (Magvető, 2011)