Azóta néha észreveszem magamon, hogy

nem vagyok kivilágítva.

Nincs macskaszemem.

Random csomagocskákat dugok a táskámba.

Idegen címekre járok haza.

A családnevemet memorizálom.

Kapukód-kombinációkon agyalok.

Bármit főzök, bezacskózom.

Listát készítek a megennivalókról.

Kipipálom a tételeket.

Időnként hívást érzek.

Ülök a dolgozószobámban, és várom a jelet.

Ha pittyegést hallok, felvillanyozódom.

Mielőtt kimegyek a hallba, megnézem, hány kilóméter.

Ha bemegyek egy kávézóba, háromjegyű számmal köszönök.

Be se megyek.

Kint várok az esőben.

Ha meglátok bármit, kedvem támad elvinni bárkinek.

Néha felkapok a hátamra egy nagy és nehéz valamit,

és le-föl szaladgálok vele a lépcsőn.

Olyan ügyekért is jó sokat pedálozok, amikért nem kéne.

Olyan sofőröknek is beszólogatok, akik a közelembe se jöttek.

Időnként célt tévesztek,

olyankor megpróbálom újratervezni az életem.

Álmomban sötét lépcsőházakban bolyongok,

dézsatavak és mentaligetek közt oldalazok egy végtelenbe nyúló függőfolyosón.

A lift egy állat gyomra,

a csengőgomb egy szemgolyó,

az ajtóban én állok.

Az utcán futva sétálok, időnként csöngetek picit, és ijesztgetem a gyalogosokat.

Messziről köszönök a hozzám hasonló

színű embereknek.