Az öngyilkos merénylő dala

egy házasság emlékére

Egy

buszra szálltunk, ők meg én, és

ebből lett a baj,

egy férfi, plusz két

kisgyerek s még

szám szerint:

sokan.

A Felszabtérről indulunk,

a Jégbüfé elől,

de állni látszik, s hopp,

egy perc, és megáll

az idő.

A bliccelőknek máshol jár,

de helyén az esze,

ez üldögél,

az ácsorog, én

magam vagyok nagyon (csorog),

akárhogy is van a dolog,

költő vagyok, mit érdekel,

nekem itt most

ülni, állni, ölni, halni kell.

Ki buszra száll, az mind vidám, ha

épp van rá oka,

és nem lesi, hogy kibe szorult

valami hiba,

egy bomba pont, vagy bármi más,

egy trüsszögés,

egy taknyolás,

egy közveszélyes látomás,

vagy épp egy bátor, szép, szabad,

de meg nem gondolt

gondolat,

és hogy mi van,

ha éppen ő,

e nyeszlett, nyafka, szőke nő

az intifáda titkos bajnoka.

A videón majd rajta lesz

(a komódon hagyom),

hogy nem volt bennem semmi félsz,

és semmi szánalom.

S hogy lehetett volna

máshogy is,

könnyű, fehér ruhában is -

ha nincs ez a csador.

Megalkotom szerelmemet: íme

kész a mű.

Nem mondom, hogy elegáns,

hogy briliáns,

hogy "parvenü",

mert béke van,

nem háború,

s te úgysem értesz

arabul,

de mindegy, Isten látja, ahogy

fekszem a napon.

Gyilkos vagyok,

ne ordíts,

tudom.

Ha az vagyok, hát leszarom,

itt úgyis minden csupa rom,

hol bank állott, most kőhalom,

s a hídfőnél majd, felteszem,

leáll a forgalom.

A Rudas,

az már messze van,

és Palesztina veszve van,

itt döglök,

nini,

a placcon,

az arcodba fröccsen

az arcom,

és nézem,

ahogy azok a véres,

kicsike fejek, mint a labda,

az elbitangolt kicsike kezek, a lábak,

a belek,

mint a sálak,

keringenek, szállnak a magasba.

Hátrahagyott versek (Magvető, 2017)

A Trabantfejű Nő (Palatinus, 2011)