A kisgömböc

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kisgömböc. Hát ahogy ment, mendegélt, egyszer csak eszébe jutott, hogy három napja nem evett egy falatot se. Mondták is neki az ismerősei, hogy megállj te kisgömböc, nem lesz ennek jó vége, de a kisgömböc azt felelte, lárifári, merthogy az ő ideálja momentán pont Britney Spears volt, aki pedig köztudottan negyvennégy kiló.

Telt múlt az idő mikor is a király egy szép nap fogta magát, kidoboltatta, hogy annak adja a lányát, aki pam-paramm, de nem is ez a lényeg, hanem hogy a kisgömböc egy hirtelen támadt hisztériás rohamában már-már majdnem kidobott az ablakon egy kanalat, ami pedig muzeális családi darab volt, persze apai ágon, vagyis éppen azokból a boldog, gyurgyószentmihályi időkből származott, amikor az emberek még falun éltek, és nem akartak mindenáron rosszat. A kisgömböc akkor aztán egy-kettőre rádöbbent, hogy akárhogy is cirkuszol, egy kicsi szaros fabatkát sem ér az egész élete, és arra gondolt, mi lenne, ha mondjuk titokban, mikor senki se látja, halálra zabálná magát, aztán pedig villámgyorsan visszacsinálna mindent. Szerencsére éppen vasárnap volt, de az is lehet, hogy szombat, ami külön öröm, mert Fókusz Plusz, de mindegy, a kisgömböcnek így is, úgy is, örökké volt valami baja.

Na, hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, ez a kisgömböc a családjával egyetemben egy szépen berendezett, újlipótvárosi lakásban lakott, megvolt szinte mindenük, még hűtőszekrényük is volt, csak az volt a nehézség, hogy a hűtőszekrény ajtajára mindenféle mágneses kis bizbasz volt ragasztva, Gombóc Artúr például, meg a Három Kismalac, meg lengyelül egy jótanács, hogy "Nagyon meg fogod járni!", meg ilyenek, plusz a Női vonal a női vonalakért elnevezésű segélyszolgálat telefonszáma, amit akut vészhelyzetben akár ingyenesen is igénybe lehetett venni. Na, ezen kisgömböc egy picikét megingott, és már-már azon totózott, hogy mégis inkább valamilyen normális hétköznapi elfoglaltságot választ magának, átgondolja a problémáit, vagy mondjuk nekiáll és alaposan kimossa a kádat, de alighogy ezt kitervelte, azon nyomban rájött, hogy minek. Magyarán hogy minek folyton tetézni a bajokat, mikor sajnos mindnyájunkért eljön a halál. Úgyhogy inkább gondolt egyet, jobban mondva leguggolt, s mint akinek semmi se fáj, kinyitotta ügyesen a hűtőt.

Ahogy aztán bekandikált, és már éppen készült volna valamilyen tessék-lássék eleséget vadászni magának, hát egyszerre nagyot nézett, mert már majdnem el is felejtette, mennyiféle finomságot vásároltak össze a minap. Volt ott aztán szinte minden, ami csak egy becsületes, négykerekű magyar család minimális napi szükségletéhez hozzátartozik, ötven karton élőflórás kaukázusi kefír például, aztán három mázsa fürstli virsli a csepeli corából, selyemsonka, fátyolsonka, bíborsonka, bársonysonka, meg például ezerféle garantáltan növényi eredetű kompót, zalavári juhtúró a legeslegjavából, plusz egy egész rakás ilyen-olyan aromájú valami, aminek a címkéjét a kisgömböc már meg se nézte, úgy saccolta, akármi is, ártani nem árt.

És akkor leült, és nekilátott. És csak evett a kisgömböc, evett, három éjjel három nap, evett, és egyre csak evett, ült a hideg konyhakövön, feledte az álmát, és evett. De akármennyit evett is, csak nem volt elég.

S mikor aztán nem maradt más, csak az üres flakonok, plusz körülbelül másfél köbméter újrahasznosításra gyakorlatilag teljességgel alkalmatlan polietilén, akkor a kisgömböc arra gondolt, szó mi szó, most már bizony késő volna eredménytelen tárgyalásokba bocsátkozni a pszichológusával, magyarán a legtöbb, amit megtehet, hogy minden dráma ellenére megkísérli önerőből élvezni az életét. És tovább nem is vonakodott, vett egy jó nagy levegőt, és azon nyomban bekapta a hűtőt.

Mikor ezzel megvolt, nagy sebesen végig gurult az előszobán, gurult, gurult, mígnem végül zutty, begurult a gyerekszobába. Épp jókor érkezett, ugyanis két, küllemre kissé szembeötlő kinézetű leánygyermeke éppen pokémonost játszott, és pont kellett volna egy Jessy, vagy egy Jens, aki mindenkit megöl. A kisgömböc viszont a maga józan paraszti eszével értésükre adta, hogy addig jár a kiskorsó a kútra, amíg bír, és még a világért sem színlelte az eléggé jó anyukát, úgy csinált a szájával, hogy hamm, és tényleg nem is hazudott, mert azon nyomban bekapta az egyik gyerekét. A másik erre persze rögvest megtáltosodott, és próbált volna szélsebesen kifutni a világból, de hát a kisgömböcöt sem ejtették a feje tetejére, úgyhogy végül akárhogy is berzenkedett, őrá is csak rákerült a sor.

Ettől viszont a kisgömböc kimondottan vérszemet kapott, és mint az őrült elkezdte keresni a férjét, tűvé tette szinte az egész lakást, de persze hiába, mire végül szomorúan vette tudomásul, hogy hát akkor biztos éppen kint van a határban, vagy ha ott nem, akkor meg a budaörsi autópiacon, vagy esetleg pont ahol a madár se jár, vagy másutt, hiszen olyat ki látott már széles e világon, hogy egy felnőtt férfiember órákon át effektíve ne legyen sehol.

Ezért hát a kisgömböc a továbbiakban úgy okoskodott, hogy ő sem pihen naphosszat a jól megérdemelt babérjain, hanem inkább felveszi a szandiját, és tessék, úgy is történt, felvette a szandiját, és emeletről emeletre legurult a lépcsőn.

Ahogy aztán kidöccent a ház elé, minden privát prognózisával ellentétben meglepődve tapasztalta, hogy na lám csak, hét ágra süt a nap. És akkor eszébe villant egy jelenet a Flat liners-ből Julia Roberts-szel, és hirtelen arra gondolt, ha most mondjuk mégis inkább összeszedné a maradék eszét, és minden hátsó szándék nélkül beugrana a sarki patikába, akkor cirka másfél levél Tisasen A plusz B tabletta árán megspórolhatna magának egy egész rakás ilyen-olyan negatív gondolatot, arról nem is beszélve, hogy mégse kéne tűzifává aprítania a komplett ruhatárát -- de ez már csak bla-bla volt, szalmaszál az éjszakában, a kisgömböc is tudta jól, mert hát azért annyira még ő sem volt hülye. Tovább nem is totojázott, éhes disznó tatár átok, gondolta, és attól fogva még a legvérmesebb kulináris csábításoknak is könnyű szívvel engedett.

Például ahogy kiért a körútra, azon nyomban meglátta a templom egerét. Ott ült pont egy hatalmas OTP-automata mellett, úgyhogy éppen útba is esett. Láthatólag nem nagyon fűlt a foga a dologhoz, térden állva rimánkodott, kígyót-békát kitalált, sőt még azt is bemesélte, hogy jó tett helyébe jót várj. Na, ezen a kisgömböc egy kicsit el is vacakolt, de aztán eszébe jutott, hogy állítólag mindenki a saját maga szociális helyzetének a kovácsa, úgyhogy nem is bánkódott tovább, hanem inkább egycsapásra bekapta, és ezzel aztán le is zárta az ügyet. És akár a hal a vízben, máris gurult sebesen tovább. És gurult, gurult, gurult, amíg világ a világ.

Egyedül csak attól félt, hogy ismerőssel találkozik, mert egyszer már olyan is volt, de az meg is bánta. Még egy titkos szerelmébe is majdhogynem belebotlott, de aztán még idejében észbe kaptak, és mint aki se lát, se hall, szerencsésen folytatták a saját, külön útjukat.

Mikor pediglen a kisgömböc egy cseppet úgymond elnehezedett, és a sok-sok gurulástól azt se tudta jóformán hogy hol is a helye, akkor ahelyett, hogy sebbel-lobbal belevetette volna magát a Dunába, ehelyett inkább villámgyorsan felkapaszkodott egy négyes-hatos villamosra, hogy egy kicsit ott is legyen, ha már eddig nem volt. Persze jött az ellenőr, csóri még köszönt is, a többit ki lehet találni. Na, a kisgömböc leült az ablakhoz, úgy értve, hogy helyet csinált, aztán már csak nézelődött jobbra-balra boldogan. És ahogy ott nézelődött, falatozott, csipegetett, egyszeriben kitalált egy annál is jobb ötletet.

Na de aztán attól kezdve nem is volt egy másodperc nyugalma se, míg csak be nem futottak a szebb napokat látott Széna térre. Szegény már a Bem mozinál alig bírt magával, pláne, mikor meglátott egy fél regiment katonát, de akkor már úgy volt vele, nem akart leszállni.

Csakhogy ám a Széna téren sem álldogált hiába, hanem inkább mind az összes hetvenhétmillió hétszázhetvenhárom és fél négyzetméterével, plusz egy sárga szívószállal, plusz egy nagyon sanda tekintetű bácsikával egyetemben egy az egyben bekapta az egész ronda Mammutot. Úgyis csak egy förtelem volt, senki se szerette. Akkor aztán nem volt több gond, jöhetett a Rózsadomb, hegyek-völgyek, eszem-iszom, Kiskovácsi, Nagykovácsi, Vitorlázó Repülőtér, trallala. Ezt bekapta, azt bekapta, mígnem aztán szép sorjában bekapta az egész, zordon Kárpát-medencét, és mind az összes fenyvesekkel vadregényes tájat, addig-addig, hogy egyszer csak azt érezte, hánynia kell, nincs mese. Így hát gyorsan hazaszaladt, mert már úgyis este volt, felhajtotta a vécéülőkét, fölé hajolt és hosszan, nyökögve hányt.

Telt-múlt az idő, egy esztendő, két esztendő, két és fél esztendő, de a szegény kisgömböc egyre csak ott térdepelt, és öklendett, és jajgatott, még a szemfestéke is elkenődött, ami egy külön bonyodalom, úgyhogy már éppen kezdte bánni, hogy buta fejjel egyáltalán a világra jött, mikor kintről egyszeriben hallja, hogy hahó.

Na, csórikám erre aztán végképp becsinált, mert már akkor rögtön rájött, hogy ez bizony nem lehet más, csakis egyes egyedül a férje.

És már szinte látta is maga előtt, ahogy az a szegény ember egy szál koszlott pizsamában odakint topog, ide áll, oda áll, megpróbálja kisakkozni, hogy vajon a helyében most mit lépne az apja, mígnem aztán teljes joggal besokall, és rátöri az ajtót, és beront, és majd nagyra tátja a szemeit, és azt mondja, hogy így meg úgy, hogy tudta ő azt nagyon jól, hogy akármilyen nagy a lángja, előbb-utóbb ígyis-úgyis elhull a virág, mert lám, amíg ő oda van, és tejben-vajban robotol, és hetet-havat összehord, hogy legyen mit megenni, addig az ő violája itt okád a budiban, és nem csak hogy nem tudja végre befogni a száját, de ráadásul undorító hájakat növeszt -- és itt majd durván félrenéz, és szánakozva azt sziszegi, pfuj, meg hogy látod-látod kicsi gömböc, hová vezetett ez a te katasztrófafilmeken felnevelkedett fantáziád -- aztán végül puff, bevágja a vécéajtót, és se szó, se beszéd. Kiválaszt egy gyereket, és elmegy. És majd újra szépen összejönnek a Gyukicsedinával, kikapcsolják a mobiltelefont, hogy éjt nappallá téve csókolózzanak, és házat vesznek Nagytétényben, meg kerti bútort, meg party grillt, és ide mennek, oda mennek, és boldogan élnek, amíg meg nem halnak autóbalesetben.

Ám a kisgömböc ezúttal tévedett. Ugyanis a férje nem hogy nem nyújtotta be a válókeresetet, de ráadásul azon nyomban letörölte a pórul járt kisgömböc szája széléről a maszatot, hozott neki vizecskét, hogy lemenjen a rossz íz, megölelte jobbról-balról, lefektette, betakarta, aztán szépen melléfeküdt maga is az ágyba.

És azt mondta neki, hogy madaram. Meg hogy édes boldogságom. Meg hogy csillagos egem. A gömböc meg csak feküdt ott a nagy, buci hasával, és csak hallgatott, és moccanni se mert, csak ámult, és bámult, és azt gondolta, hogy ez mind csak mesekönyv, de nem.

Először én is azt hittem, de nem.

Másmilyen mesék (Magvető, 2003)